Az idei első gyalogos emlékzarándoklatról

Nagy örömmel éltük meg, hogy 2024. febuár 7-én, szerdán a hajnali időben a hajdúdorogi bazilikában ismét sokan kezdtük az imát. Külön öröm volt, hogy nagy számú férfi zarándoktársunk érezte fontosnak a zarándoklatot.

Hajdúdorogon még a remény sóhajával fogalmazódott meg, hogy indulhatunk bátran, mert nem magunkban megyünk.

Fekete István: Köd című novellájában arról ír, hogy a vadászkunyhó olyan szép, meghitt; aztán egyszerre kopottá, porossá válik. Mert kisütött a nap és felszállt a köd. Megfordítottuk ezt a gondolatot: ragyogjon ránk a velünk lévő Istenünk fénye, hogy a zarándoklat és minden zarándok szépsége, értéke tűnjön elő.

A zarándoklatot felajánlottuk egymásért, szeretteinkért, ránk bízottakért, értünk imádkozókért, betegekért, jeles napokat ünneplőkért, tőlünk imádságot kérőkért… és a szívek csendjében hordozott szándékokért. A szokásos módon sokat imádkoztunk, énekeltünk az út folyamán és több alkalommal hangzott el néhány újabb gondolat: hogyan is éljük meg azt, hogy velünk az Isten.

• Az Istenszülő meglátogatta Erzsébetet és nem a több nap fáradalmát, nem a rokoni szeretetet, nem az út nehézségeit, élményeit említi, hanem magasztalásra nyílik ajka – mindenki fogalmazza meg a maga „magnificat-ját”!
• Bosco Szent János írja: ma van rá időd – itt vagyunk, hogy velünk legyen az Isten – éljük meg jelenlétének csodáit!
• A zöldellő búza, a virágzó almafa nem marad meg abban az állapotában, bármilyen szép is, mert akkor nincs termés. Akarjunk termést hozni a mai napon is! Tolsztoj figyelmeztet: hinni kell a boldogság lehetőségében és akkor az valósággá lesz; Szent Ágoston pedig megerősíti ezt: Isten szeret, jelen van és ez képes megváltoztatni életünket!
• Sokan üdvözöltek minket az úton, sokan odaintettek, keresztet vetettek – még nagyobb öröm, hogy tudatosíthatjuk: Isten néz, lát és egyesével nevünkön szólít minket, mert velünk akar lenni.
• Egy beteg tanító a bölcstől kér tanácsot: miért nem gyógyul meg? A bölcs elgondolkodtató válasza: Istennek mi tetszik jobban: a tanításod vagy a szenvedésed? A zarándoklat „törődése”, akárhány lépés, akármekkora távolság – biztosan kedves és tetsző a velünk lévő Istennek.

Minden keresztnél, úti ikonnál a karácsony esti imádságunk hangzott fel: „Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek és térjetek meg, mert velünk az Isten!”

A pócsi bazilikába beérve is ezzel az imádsággal kezdődött hálaadásunk, majd a Szent Liturgiával folytatódott.

A prédikációban a hálaadás gondolata mellet ezek hangzottak el:

• Defoe egyik írásában arról ír, hogy az ismeretlen bennszülöttek a falu gyermekeit küldték a fehérekhez, hogy bánnak velük, aztán látva a szeretetet alakult ki a jó kapcsolat. A Pócsi Kép is ezt mutatja: Isten a Fiát adta nekünk, hogy szerethessük, hogy láthassuk, velünk van.
• A Gyermek örökre velünk van az Eucharisztiában, ezért mindenki felé szólt a buzdítás: vegyük magunkhoz – Sir Henry Newman mondása: 100.000 font semmi egy szentáldozáshoz képest!
• Bolyai Farkas írja: a száraz forrásból semmi nem csorog – megéltük a töltekezést ezen a csodás napon is!
• Egy német múzeumban lévő keresztrefeszített Krisztust ábrázoló kép felírása: „Ezt tettem érted! Te mit tettél értem?” Akik végigjártuk akár a teljes utat, akár csak egy kis részét, tettünk valamit, hiszen az imádságunk, törődésünk, odafigyelésünk, mosolyunk jó szavunk, maghallgatásunk… – mind-mind áldottá tettek bennünket és azokat, akikért imádkoztunk, akik velünk, értünk imádkoztak.

Máriapócson átéltük: van miért hálát adni, reggeli reményünk, útközbeni megtapasztalásunk itt csúcsosodott:

Velünk – volt, van és marad – az Isten!

Szöveg: Ivancsó Sándor, fotó: Humenyik Tibor

Nyíregyházi Egyházmegye