Carlo Acutis és Pier Giorgio Frassati szentté avatásának ünnepe Rómában

Az alábbiakban XIV. Leó pápa mise előtti köszöntőjének és teljes homíliájának fordítását közöljük.

XIV. Leó pápa köszöntője a szentmise előtt:

Jó napot kívánok mindenkinek! Legyen szép vasárnapotok! Isten hozott benneteket! Köszönöm!

Testvéreim, csodálatos ünnepnap ez egész Olaszország, az egész Egyház, az egész világ számára! Mielőtt elkezdenénk a szentté avatás ünnepélyes szertartását, szeretnélek üdvözölni mindnyájatokat, szeretnék szólni néhány szót mindnyájatokhoz, mert bár ez a szertartás nagyon komoly, ugyanakkor ez egy nagyon örömteli nap is! Szeretném külön is üdvözölni a sok fiatalt, gyermeket, akik eljöttek erre a szentmisére! Igazán az Úr áldása, hogy veletek lehetünk, akik különféle országokból jöttetek. Ez valóban a hit ajándéka, melyet meg akarunk osztani.

A szentmise után, ha tudtok egy kicsit türelmesek lenni, remélem, hogy ki tudok jönni és üdvözölhetlek benneteket a téren. Tehát, ha most messze is vagytok, reméljük, hogy később legalább üdvözölhetjük egymást…

Köszöntöm a két boldognak – majdnem szentnek – a családtagjait, a hivatalos küldöttségeket, a sok püspököt és papot. Tapsoljuk meg mindannyiukat, köszönjük nektek is, hogy itt vagytok! Szerzetesek és szerzetesnők, a Katolikus Akció!

Imával és nyitott szívvel készüljünk erre a liturgikus ünnepre, azzal a vággyal, hogy valóban megkapjuk az Úr kegyelmét. És mindannyian ugyanazt érezzük szívünkben, amit Pier Giorgio és Carlo megélt: a szeretetet Jézus Krisztus iránt, elsősorban az Oltáriszentségben jelen lévő Jézus Krisztus iránt, de a szegényekben, testvéreinkben jelen lévő Jézus Krisztus iránt is.

Mi szintén, mindannyian meghívást kaptunk arra, hogy szentek legyünk.

Isten áldjon meg benneteket! Jó ünneplést! Köszönöm, hogy itt vagytok!

XIV. Leó pápa homíliája:

Kedves testvéreim!

Az olvasmányban egy kérdést hallottunk: „[Uram,] ki ismerte föl valaha is akaratodat, ha te nem adtál neki bölcsességet, és nem küldted el neki a magasból szent lelkedet?” (Bölcs 9,17). Ezt a két fiatal boldognak, Pier Giorgio Frassatinak és Carlo Acutisnak a szentté avatása után hallottuk, és ez gondviselésszerű. Ezt a kérdést ugyanis a Bölcsesség könyve egy hozzájuk hasonló fiatalembernek, Salamon királynak az ajkára adja, aki – apja, Dávid halála után – tudatára ébredt, mennyi mindennel rendelkezik: hatalommal, gazdagsággal, egészséggel, fiatalsággal, szépséggel, országgal. De éppen ez a nagy bőség ébresztett fel egy kérdés a szívében: „Mit kell tennem, hogy semmi se vesszen el?” És rájött, hogy csak akkor kap választ, ha még nagyobb ajándékot kér Istentől: az ő Bölcsességét, hogy megismerje az ő terveit és hűségesen ragaszkodjon hozzájuk. Megértette ugyanis, hogy csak így találhatja meg minden a maga helyét az Úr nagy tervében. Igen, mert

életünk legnagyobb kockázata az, ha azt Isten tervén kívül tékozoljuk el.

Az evangéliumban Jézus is egy tervről beszél nekünk, olyan tervről, amelyhez mindvégig hűnek kell lennünk. Azt mondja: „Aki nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27); és később: „Mindaz, aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33). Arra hív tehát bennünket, hogy habozás nélkül vessük bele magunkat az általa felkínált kalandba, azzal az értelemmel és erővel, amely az ő Lelkéből fakad, és amelyet olyan mértékben tudunk elfogadni, amilyen mértékben levetkőzzük önmagunkat, megválunk azoktól a dolgoktól és elgondolásoktól, amelyekhez ragaszkodunk, hogy az ő szavára figyeljünk.

Az évszázadok során sok fiatalnak kellett szembenéznie életében ezzel a válaszúttal. Gondoljunk csak Assisi Szent Ferencre: Salamonhoz hasonlóan ő is fiatal és gazdag volt, dicsőségre és hírnévre szomjazott. Ezért indult el a háborúba, remélve, hogy „lovaggá” avatják, és kitüntetésekkel halmozzák el. De útközben megjelent neki Jézus, és elgondolkodtatta arról, mit is tesz. Magába szállt, és egy egyszerű kérdést tett fel Istennek: „Uram, mit akarsz, mit tegyek?” [1] És onnantól, mindent elölről kezdve, egy másik történetet kezdett el írni: az életszentség csodálatos történetét, melyet mindannyian ismerünk: mindentől megvált, hogy az Urat kövesse (vö. Lk 14,33), szegénységben élt, s apja aranya, ezüstje és drága ruhái helyett a testvérei, különösen a leggyengébbek és legkisebbek iránti szeretetet választotta.

És még hány szentet, szent férfit és nőt említhetnénk! Néha kiemelkedő személyiségként ábrázoljuk őket, elfelejtve, hogy számukra minden akkor kezdődött, amikor még fiatalon igent mondtak Istennek, és teljesen átadták magukat neki, semmit sem tartva meg maguknak. Szent Ágoston – ezzel kapcsolatban – elmeséli, hogy amikor életét „rettentően kuszált és összegubancolódott csomótömegnek” érezte, egy hang – lelke mélyén – azt mondta neki: „Téged akarlak.” [2] És így Isten új irányt, új utat, új logikát adott neki, melyet követve semmi sem veszett el létéből.

Ebben az összefüggésben

tekintünk ma Szent Pier Giorgio Frassati és Szent Carlo Acutis alakjára: egyik egy 20. század eleji fiatalember, másik egy napjainkban élt kamasz, mindketten szerelmesek Jézusba, és készek mindent odaadni érte.

Pier Giorgio az iskolában és az egyházi csoportokban – Katolikus Akció, Szent Vince Konferenciák, Olasz Katolikus Egyetemi Szövetség (FUCI), domonkos harmadrend – találkozott az Úrral, s életörömével, imádságosan, barátságban és szeretetben élt keresztény életével tett tanúságot róla.

Barátai, amikor látták, hogy szegényeknek szánt holmikkal teli szekerekkel járja Torino utcáit, a „Frassati Szállítási Vállalat” nevet adták neki!

Pier Giorgio élete ma is fényt jelent a világi hívők lelkisége számára. Számára a hit nem magánjellegű áhítat volt: az evangélium erejétől és az egyházi egyesületekhez való tartozástól vezérelve nagylelkűen, elkötelezetten dolgozott a társadalomban, hozzájárult a politikai élethez, és lelkesen szentelte magát a szegények szolgálatának. Carlo pedig a családban találkozott Jézussal, szüleinek, Andreának [András] és Antoniának köszönhetően – akik ma itt vannak két testvérével, Francescával és Michelével –, majd az iskolában, ő is, és különösen a szentségekben, a plébániai közösségben kiszolgáltatott és ünnepelt szentségekben. Úgy nőtt fel, hogy gyermek- és kamaszkorában az imádságot, a sportot, a tanulást és a tevékeny szeretetet természetes módon összekapcsolta mindennapjaiban.

Pier Giorgio és Carlo is egyszerű, mindenki számára elérhető eszközökkel gyakorolta az Isten és a testvérek iránti szeretetet: mindennapi szentmisével, imádsággal, különösen szentségimádással.

Carlo azt mondta: „A napon lebarnulsz, az Oltáriszentség előtt viszont szentté válsz!” Vagy a következőt: „A szomorúság az, amikor saját magunkat nézzük, a boldogság viszont az, amikor Isten felé fordítjuk tekintetünket. A megtérés nem más, mint tekintetünk lentről felfelé fordítása, elegendő a szem egyszerű mozgatása.” Egy másik lényeges dolog volt számukra a gyakori gyónás. Carlo azt írta: „Az egyetlen dolog, amitől igazán félnünk kell, a bűn”; és csodálkozott, hogy – ezek szintén az ő szavai –

az emberek annyira aggódnak testük szépségéért, de nem törődnek lelkük szépségével”.

Végül mindketten nagyon tisztelték a szenteket és Szűz Máriát, és nagylelkűen gyakorolták a jótékony szeretetet. Pier Giorgio azt mondta: „A szegények és betegek körül olyan fényt látok, amilyen nekünk nincs.” [3] A tevékeny szeretetet „vallásunk alapjának” nevezte, és Carlóhoz hasonlóan mindenekelőtt apró, gyakran rejtett, konkrét tettekkel gyakorolta, megélve azt, amit Ferenc pápa „a »szomszédban élők« életszentségének” nevezett (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 7).

Amikor lesújtott rájuk a betegség, és derékba törte életüket, ez sem akadályozta meg őket abban, hogy szeressenek, hogy felajánlják magukat Istennek, hogy áldják őt, és imádkozzanak hozzá magukért és mindenkiért.

Egyszer Pier Giorgio azt mondta: „A halálom napja lesz életem legszebb napja”; [4] és utolsó fényképére – melyen a Val di Lanzo egyik hegyére mászik, arccal a cél felé fordulva – azt írta: „Felfelé.” [5] Carlo pedig – még fiatalabb korában – szerette azt mondani, hogy a mennyország mindig vár ránk, és hogy a holnapot szeretni annyit jelent, mint ma önmagunk legjavát adni.

Testvéreim,

Szent Pier Giorgio Frassati és Szent Carlo Acutis mindannyiunk, különösen a fiatalok számára felhívás arra, hogy ne tékozoljuk el az életet, hanem irányítsuk felfelé, és tegyük mesterművé.

Szavaikkal bátorítanak bennünket: „Nem én, hanem Isten” – mondta Carlo. Pier Giorgio pedig: „Ha minden cselekedeted középpontjában Isten áll, akkor célba érsz.” Ez az ő életszentségük egyszerű, de győztes szabálya. És az a tanúságtétel is, amelyet követnünk kell, hogy teljes mélységében élvezzük az életet, és hogy találkozzunk az Úrral a menny ünnepén.

JEGYZETEK
[1] A három társ legendája, II. fejezet, Fonti Francescane, 1401. (Ferences Források 4, Agapé, 1995, 18.)
[2] Aurelius Augustinus: Vallomások, II, 10, 18. (Gondolat, Budapest, 1982, 71.)
[3] Nicola Gori: Al prezzo della vita, L’Osservatore Romano, 2021. február 11.
[4] Irene Funghi: I giovani insieme a Frassati: un compagno nei nostri cammini tortuosi, Avvenire, 2025. augusztus 2.
[5] Uo.

Forrás: Magyar Kurír, fordította: Tőzsér Endre SP, fotó: Vatican Media

Nyíregyházi Egyházmegye