Érintő – vasárnapi gondolatok Egri Tibor atyával

Mt 22,35–46

Kedves Testvéreim!

Az evangéliumot olvasva megszokhattuk, hogy Jézust sokszor és sokféleképpen kérdezték. Mint rabbinak, azaz tanítónak ez természetes volt. A kérdések mögött viszont nagyon sokszor nem a tudásvágy, az isteni dolgokról való érdeklődés állt, hanem a próbatétel. Próbára akarták tenni, hogy esetlegesen a válaszába beleköthessenek, és így vádolják meg őt. Ám Jézus minden egyes alkalommal nem a mögöttes szándékot nézte, hanem azt a feladatot, amit az Atyától kapott! Hogy minden körülmények között az isteni örömhírt, Isten országát és mérhetetlen szeretetét hirdesse. Ezért is volt nehéz Őt megfogni, mert sohasem indulatból és pökhendien válaszolt, hanem mindig az Örömhírre, az Evangéliumra koncentrált.

A mai evangéliumban is törvénytudók jelentek meg körülötte, hogy próbára tegyék. A törvényről, a legfőbb parancsról kérdezgették. Azt gondolták, hogy ez a terület a saját pályájuk, ahol könnyen meg tudják fogni Jézust. A zsidó törvények hatalmas számát és bonyolultságát ismerve, elképzelésük nem is tűnt rossz gondolatnak. Ám Jézus nem ment bele a játékukba, hanem őket szégyenítette meg. Nem törvényelemzést, jogi csűrés-csavarást kezdett el, hanem az egyetlen, igazi törvényt emlegette fel:

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, és szeresd felebarátodat, mint saját magadat.”

Egyszerű, közérthető, megkérdőjelezhetetlen, minden vitán felül álló törvényt adott. Nem órákon keresztül tartó, unalmas szőrszálhasogatásba kezdett, hanem két mondatban összefoglalta hitünk alapjait, boldogságunk zálogát, lerakva az alapokat. Amolyan jézusi módon tette ezt. El is hallgattak kérdezői, mert itt már nem volt mit kérdezni. Ebben a két mondatban benne volt hitünk és meggyőződésünk esszenciája. Az, hogyha helyesen, teljesen és istenien akarunk élni, akkor szeretnünk kell az Istent. Azt, akitől mindent kaptunk. Őt, aki már előbb szeretett bennünket. Őt, aki mindennél és mindenkinél jobban szeret bennünket. Akinek képére, örömére és hasonlatosságára vagyunk teremtve. Akinek szeretett gyermekei vagyunk. És akinek feltétlen szeretettel és hálával tartozunk. Szeretnünk kell Őt, mint Atyánkat. Egyértelmű, kristálytiszta és világos útmutatás. Ez az alap, ez a fundamentum. A közös nevező, legyünk akárkik, éljünk akárhol.

De erre az alapra építeni is kell. Mert mit ér a biztos alap, ha nem épül rá lakható hajlék? Mit ér az istenszeretet bizonyossága, ha nem mutatkozik meg az életemben? És ez az alapra épített hajlék, az istenszeretet megtapasztalható, emberi bizonyossága a másik szeretete. Mert ha megtapasztaltam az életemben Isten mindent felülmúló szeretetét, akkor azt nem akarom megtartani magamnak. Tovább akarom adni. Abból másokat is részesíteni akarok. Gondoljunk csak bele saját családunkba. Megszerettem a páromat, és neki adtam a szeretetemet. Nem akartam megtartani, hanem közös kincsünkké akartam azt tenni! Hogy együtt örülhessünk neki! Sőt, gyermekeinkben a szeretetünk újabb befogadókra is talált! Ők lettek azok, akik érzékelik szeretetünket és tovább is akarják adni azt, majd saját párjuknak és gyermekeiknek. És így, megosztva, nem önző módon megtartva, nő és erősödik a szeretetünk.

De a megosztott és felebarátnak is juttatott szeretet mellett felhangzik egy krisztusi figyelmeztetés is, amiről szégyenlősen nem szoktunk beszélni. Jézus azt mondja: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Mi, keresztények általában a felebarát szeretetének fontosságát hangsúlyozzuk, ami tényleg fontos, és valóban üdvösségszerző lehet valamennyiünk számára. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy önmagunkat is kell szeretnünk! Itt nyilvánvalóan Jézus nem a napjainkban is sokat tapasztalt és életeket megnyomorító, kapcsolatokat tönkretevő önimádatról beszél. Bár az is önszeretet, csak ki van belőle hagyva Isten és a másik ember. Jézus nem önimádatra hív, hanem helyes önszeretetre. Erről pedig gyakran mi is elfelejtkezünk. Önzőségnek, nem-kereszténynek érezzük az önszeretetet. Pedig Jézus ezt sohasem tartotta bűnnek, ha helyesen szeretjük önmagunkat.

Gondoljunk csak bele: ha nem szeretem önmagamat, akkor hogyan szerethetem a másik embert? És hogyan szerethetem az Istent? Ha folyton kritikával élek magammal szemben, akkor nem Isten teremtett képmását becsmérlem? Ha értéktelenként tekintek magamra, akkor nem ásom-e el az Istentől kapott talentumaimat, ahelyett, hogy kamatoztatnám azokat? Természetesen a helyes önszeretet magába foglalja a folyamatos önvizsgálat, jóra való törekvés és kritikus gondolkodás képességét is.

Annak a tudását, hogy még közel sem vagyok kész, még nem hasonlítok teljesen a bennem lévő isteni képmásra, de folyamatosan úton vagyok felé. Hogy napról napra csiszolom, szépítem a bennem lévőt. És tudom, hogy ezt nem egyedül kell csinálnom: segít benne az eredeti képmásom, a Jóisten, és segítenek embertársaim, felebarátaim is. Így zárul a kör. Így lesz teljes, egész a szeretet köre. Az a kör, amelynek központja a Jóisten és akinek kiáramló szeretetét kapom én is bőséggel, hogy szeressem és szerethessem önmagamat, embertársamat most és a teljes, örök szeretet eléréséig. Ámen

Szerző: Egri Tibor, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye