Érintő – vasárnapi gondolatok Bakancsos Sándor atyával

Jn 17,1-13

Krisztusban szeretett testvéreim!

Egyházunk ezen a vasárnapon az I. nikeai egyetemes zsinat szentatyáira emlékezik. Úgy gondolom, hogy az időzítés nem véletlen: a mennybemenetel és pünkösd közötti várakozási időben azokat tiszteljük, akik bástyaként védelmezték a Szentháromság tanítását. A szentatyák 325-ben, Niceában rögzítették: Jézus Krisztus nem csupán egy tanító, egy próféta, hanem az egylényegű Fiúisten.

Jézus Krisztus azt mondja: „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent” (Jn 17,3). De mit jelent ez a megismerés? Az örök élet nem a halál után kezdődik, hanem ott, ahol lemondunk a saját, kényelmes Isten-elképzeléseinkről, és alázattal elfogadjuk azt az igazságot, amit a szentatyák – köztük Szent Miklós és Szent Szpiridon – ránk hagytak.

Minden Szent Liturgián énekeljük a Hitvallást. De vajon átjárják-e szavaink a szívünket is? Vagy egyszerűen csak megszokásból mondjuk? Korunk embere gyakran szenved a „lelki langyosságtól”, vagyis attól, hogy elveszítjük az örömet és a lelkesedést az Istennel való kapcsolatunkban. Míg az első századokban az emberek még a piacon is a Szentháromság titkairól vitáztak, ma gyakran teljes közömbösséget mutatunk a legfontosabb kérdések iránt.

Hogy megértsük a különbséget a „száraz tudás” és az „élő hit” között, álljon itt egy történet:

Egy vándor három kőfaragót látott a tűző napon dolgozni. Mindhárman ugyanazt a nehéz munkát végezték: vésővel alakították a kemény sziklatömböket. A vándor odament az elsőhöz, és megkérdezte:

– Mit csinálsz, barátom?

– Követ faragok, nem látod? – válaszolta az ember morcosan. – Ez a munkám, ebből élek, de már alig várom, hogy vége legyen a napnak.

A vándor a másodikhoz fordult:

– És te mit csinálsz?

– Én falat építek – mondta a második, miközben pontosan illesztette a köveket. – Ez a mesterségem, precíznek kell lennem, hogy ne dőljön össze.

Végül a vándor a harmadikhoz lépett, akinek az arca, bár fáradt volt, mégis fénylett az örömtől.

– Te min dolgozol?

A kőfaragó letette a vésőt, az égre nézett, és halkan így felelt:

– Én katedrálist építek az Istennek.

Mindhárman ugyanazt csinálták, de csak az utolsó tudta, mi a munkája valódi értelme.

Úgy gondolom, hogy ez a történet rólunk is szól. Lehetünk olyan keresztények, akik csak „követ faragnak” (megszokásból járnak templomba), vagy akik csak „falat építenek” (betartják a szabályokat, de lélek nélkül). De a szentatyák ma arra hívnak bennünket, hogy katedrálist építsünk.

Az Apostolok Cselekedeteiben látjuk Szent Pált, aki siet Jeruzsálembe, hogy segítse az üldözött közösséget. Az I. nikeai egyetemes zsinat atyái pedig nemcsak a külső ellenséggel, hanem a belső viszályokkal is megküzdöttek, hogy lerakják hitünk alapjait. Ők tudták, hogy az Egyház nem kőből vagy fából, hanem „élő kövekből”, belőlünk épül fel.

Kedves testvéreim! Ne szorítkozzunk csupán a vasárnapi templomlátogatásra! Legyen a hitvallásunk minden szava – a holtak feltámadásától a Szentlélek eljöveteléig – létezésünk valódi tartalma.

Egy hét múlva pünkösd ünnepe lesz: a Szentlélek eljövetele, aki testünket Isten templomává szenteli. Kérjük a szentatyák közbenjárását, hogy mi is olyan buzgón keressük Isten tetszését, mint ahogy ők is tették. Így amikor Krisztus értünk imádkozik főpapi imájában – „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben…!” (Jn 17,11b) – valóban azok közé tartozzunk, akik nemcsak mondják, hanem élik is az igazságot.

Adja Isten, hogy ne csak köveket faragjunk, hanem minden tettünkkel Isten országát építsük!

Ámen.

Az elmélkedést meghallgathatja podcast csatornánkon.

Szerző: Bakancsos Sándor, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye