Érintő – vasárnapi gondolatok Bakancsos Sándor atyával

Jn 17,1-13

Krisztusban szeretett testvéreim!

Egyházunk ezen a vasárnapon az I. nikeai egyetemes zsinat szentatyáira emlékezik. Úgy gondolom, hogy az időzítés nem véletlen: a mennybemenetel és pünkösd közötti várakozási időben azokat tiszteljük, akik bástyaként védelmezték a Szentháromság tanítását. A szentatyák 325-ben, Niceában rögzítették: Jézus Krisztus nem csupán egy tanító, egy próféta, hanem az egylényegű Fiúisten.

Jézus Krisztus azt mondja: „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent” (Jn 17,3). De mit jelent ez a megismerés? Az örök élet nem a halál után kezdődik, hanem ott, ahol lemondunk a saját, kényelmes Isten-elképzeléseinkről, és alázattal elfogadjuk azt az igazságot, amit a szentatyák – köztük Szent Miklós és Szent Szpiridon – ránk hagytak.

Minden Szent Liturgián énekeljük a Hitvallást. De vajon átjárják-e szavaink a szívünket is? Vagy egyszerűen csak megszokásból mondjuk? Korunk embere gyakran szenved a „lelki langyosságtól”, vagyis attól, hogy elveszítjük az örömet és a lelkesedést az Istennel való kapcsolatunkban. Míg az első századokban az emberek még a piacon is a Szentháromság titkairól vitáztak, ma gyakran teljes közömbösséget mutatunk a legfontosabb kérdések iránt.

Hogy megértsük a különbséget a „száraz tudás” és az „élő hit” között, álljon itt egy történet:

Egy vándor három kőfaragót látott a tűző napon dolgozni. Mindhárman ugyanazt a nehéz munkát végezték: vésővel alakították a kemény sziklatömböket. A vándor odament az elsőhöz, és megkérdezte:

– Mit csinálsz, barátom?

– Követ faragok, nem látod? – válaszolta az ember morcosan. – Ez a munkám, ebből élek, de már alig várom, hogy vége legyen a napnak.

A vándor a másodikhoz fordult:

– És te mit csinálsz?

– Én falat építek – mondta a második, miközben pontosan illesztette a köveket. – Ez a mesterségem, precíznek kell lennem, hogy ne dőljön össze.

Végül a vándor a harmadikhoz lépett, akinek az arca, bár fáradt volt, mégis fénylett az örömtől.

– Te min dolgozol?

A kőfaragó letette a vésőt, az égre nézett, és halkan így felelt:

– Én katedrálist építek az Istennek.

Mindhárman ugyanazt csinálták, de csak az utolsó tudta, mi a munkája valódi értelme.

Úgy gondolom, hogy ez a történet rólunk is szól. Lehetünk olyan keresztények, akik csak „követ faragnak” (megszokásból járnak templomba), vagy akik csak „falat építenek” (betartják a szabályokat, de lélek nélkül). De a szentatyák ma arra hívnak bennünket, hogy katedrálist építsünk.

Az Apostolok Cselekedeteiben látjuk Szent Pált, aki siet Jeruzsálembe, hogy segítse az üldözött közösséget. Az I. nikeai egyetemes zsinat atyái pedig nemcsak a külső ellenséggel, hanem a belső viszályokkal is megküzdöttek, hogy lerakják hitünk alapjait. Ők tudták, hogy az Egyház nem kőből vagy fából, hanem „élő kövekből”, belőlünk épül fel.

Kedves testvéreim! Ne szorítkozzunk csupán a vasárnapi templomlátogatásra! Legyen a hitvallásunk minden szava – a holtak feltámadásától a Szentlélek eljöveteléig – létezésünk valódi tartalma.

Egy hét múlva pünkösd ünnepe lesz: a Szentlélek eljövetele, aki testünket Isten templomává szenteli. Kérjük a szentatyák közbenjárását, hogy mi is olyan buzgón keressük Isten tetszését, mint ahogy ők is tették. Így amikor Krisztus értünk imádkozik főpapi imájában – „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben…!” (Jn 17,11b) – valóban azok közé tartozzunk, akik nemcsak mondják, hanem élik is az igazságot.

Adja Isten, hogy ne csak köveket faragjunk, hanem minden tettünkkel Isten országát építsük!

Ámen.

Szerző: Bakancsos Sándor, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye