PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Az emberi élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei. Felemelnek! – gondolatok a keresztről, a kereszthordozásról
Obbágy Lacus atya gondolatait olvashatják.
Gyermekkorom kedvenc rajzfilmjei közül kettőt mutattam meg az elmúlt hetekben gyermekeimnek, a Kis hableány és az Aladdin klasszikus Walt Disney meséket. Amellett, hogy jól esett nosztalgiázni, felnőtt fejjel másképp néztem már ezeket a Disney meséket. És elgondolkodtam valamin (persze, a spanyolviaszt nem én találtam fel): mindkét mese fő témája, hogy a főszereplő más életre vágyik, mint ami az övé. A kis hableánynak elege van az óceán mélységéből, a vízből, szeretne emberré válni, emberek között élni, mert beleszeret egy hercegbe. Aladdin is szeretne kilépni a koldus és tolvaj szerepköréből, és amikor hozzákerül a csodalámpa, azt kéri a lámpa szellemétől, hogy változtassa herceggé. Érdekes, hogy ezek a problémák ma is velünk vannak: az ember gyakran más milyen életre vágyik, mint, ami az övé.
Amikor valami rossz nekem, fájdalom, betegség, veszteség ér, történik valami szörnyűség, drámai az életemben, jó a másikra mutogatni és vágyni a másik látszólag nyugodt, gondtalan életére. Elfelejtjük, hogy mindannyiunk élete tele van nehézségekkel, próbatételekkel, kihívásokkal. Tele van az életünk – Keresztfelmagasztalás ünnepkörében ez még hangsúlyosabb – keresztekkel. Ne gondoljam, hogy attól, hogy a szomszédnak, a testvéremnek, a munkatársamnak más milyen az élete, az biztosan jobb élet. Nem tudhatom. Lehet, ami külsőleg tökéletes, rendezett, tatarozott, ami csillog-villog, az belül rohad, büdös, ütött-kopott, összezúzott és beázik. Ne vágyjunk másik életre, másik sorsra, és más keresztekre se – hordozzuk, cipeljük, vállaljuk fel méltóságteljesen a sajátunkat, azt, ami a miénk! Nem véletlen, hogy az Isten éppen ezt és ezt a nehézséget, kihívást, keresztet szánta nekem, adta az életembe! Ez a kereszt speciálisan az enyém – mint ahogy a másiknak, a szomszédnak, a családtagjaimnak meg más keresztjei vannak.
És még egy ötlet, javaslat… Ahelyett, hogy keresztjeink miatt kesergünk és panaszkodunk, lássuk meg, körülöttünk, a bennünket körülvevő világban, milyen keresztek vannak? Lehet, rájövünk arra, hogy nem is a mi keresztjeink a legsúlyosabbak… Vajon milyen keresztet hordoz az a feleség, akinek éppen a múlt héten lőtték le a férjét Amerikában, nem másért, mint a véleménye, a politikai állásfoglalása miatt? Vajon milyen keresztet hordoz az az édesanya, aki hiába várta haza gyermekét 24 évvel ezelőtt, mert a New yorki terrortámadás egyik áldozata volt 2001. szeptember 11-én? Vajon milyen kereszteket hordoznak Kárpátalján, illetve a világ összes háború sújtotta övezetében, ahol az emberek tényleg nem tudják, hogy lesz – e a ma után még holnap is számukra? Mennyi emberi kereszt, különböző sors és élethelyzet, megpróbáltatás, nehézség és szenvedés. És mégis: Jézus mindezek ellenére, mindezek mellett felajánlja az utat, ami nem lesz könnyű, nem lesz előre kikövezett, nem lesz leterítve a vörös szőnyeg, az út szélén nem lesznek mindenhol elszórva rózsaszirmok – a rózsából maximum a tövis, a fájdalom, a könnyek maradnak. De ez az Igazság Útja, ez az Élet útja, ez a Krisztushoz vezető út, mert Ő az Út, az Igazság és az Élet. Őt követjük, amikor a keresztjeinket méltóságteljesen hordozzuk. Nem heccből, szórakozásból, nagyzolásból és kivagyiságból, nem azért, mert nekem ez kényelmes, mert mazochista vagyok, és szeretek szenvedni – hanem, mert Jézus is felszólít rá: „aki engem akar követni, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem!”
A keresztek soha nem büntetések, hanem próbatételek, amik látszólag talán lehúznak, kitaszítanak, megbélyegeznek. Közben, észre sem vesszük, de megerősödhetünk, új erőt nyerhetünk általuk. Egyetérthetünk a klasszicista zeneszerzővel, Ludwig van Beethovennel, akitől ez az általam nagyon kedvelt és sokat idézett hasonlat származik: „Az emberi élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei. Felemelnek!” Nem lehúz, kitaszít, megbélyegez. Hanem erősebbé tesz és felemel. Személyes keresztem lehetőséget ad arra, hogy közelebb kerüljek a Teremtő Istenemhez. Hogy fejlődjem a hitemben! Lehetőséget ad arra, hogy egy pici darabkát átvállaljak Krisztus keresztjéből! De minden kereszthordozáskor jusson eszünkbe: ez bizony nem a végállomás! Teréz anya szavait idézem: „Soha ne engedjétek magatokat annyira eltelni szomorúsággal, hogy elfelejtsétek Krisztus feltámadásának az örömét!" Azaz: bármi nehézség is adódik az életemben, bármi fájdalommal is találkozom, bármily nagynak is tűnik az a kereszt, a nagypénteket mindig húsvét követi. A keresztben nem láthatjuk csak a könnyeket, a szögeket, az ostorcsapásokat. Észre kell vennünk azt is, ami felé a kereszt mutat: a feltámadás, az üdvösség, az örök élet horizontját.
Biztos jó lenne, ha az életünkben minden egy gombnyomásra működne. Nekünk is lenne egy lámpásunk egy szellemmel, aki teljesítené a kívánságainkat. Ha szükségem van rá, ad pénzt, egészséget, családot, új autót, jobb gyerekeket, egy új élményt… Nekem nem kell megdolgoznom semmiért… Nincs küzdelem, kihívás, nehézség… Ez egy nem létező álomvilág. Az emberi élethez mindez, a küzdelem, a kihívás, a nehézség elengedhetetlen. A kereszthordozás az üdvösséghez elengedhetetlen. A kereszthordozáshoz meg elengedhetetlen az Istenbe kapaszkodás. Ő a mi életünk tartóoszlopa. Egyre kevésbé látják, látjuk ma ezt. Néhány héttel ezelőtt, az egyik máriapócsi búcsún hosszan gyóntattam. A leggyakoribb fájdalom, ami a hívek szájából elhangzott, szinte panaszáradatként érkezett, hogy a gyerekeik, unokáik egyáltalán nem járnak templomba, nem gyakorolják a hitüket, vallásukat, amit ők megpróbáltak átadni a nevelésben gyermekeiknek, azt ők egyáltalán nem viszik tovább, mert nem tartják fontosnak. És ez fáj nekik. Szinte saját bűnükként gyónják meg azt, ami nem az övék. Keresztként élik ezt meg. Ha mi nem tartjuk fontosnak hitünk, vallásunk, értékrendünk megőrzését, továbbadását, ha ráhagyjuk például a gyerekre, hogy eldöntse, hajlandó – e a szüleivel, nagyszüleivel templomba jönni, ha belenyugszunk abba is, hogy nincs szüksége gyermekemnek egyházi, szentségi házasságra és az unokát sem baj, ha nem kereszteljük meg… Bizony, nagy a baj. Nem most vesszük ezt észre – hosszútávon lesz baj. Istent nem veszíthetjük el a fókuszból. Előbb-utóbb rájön arra az ember, hogy Isten nélkül mit veszít. De jó lenne, ha erre inkább előbb jönne rá…
A pap a Szent Liturgián a csendes imákat az oltárnál kiterjesztett kézzel mondja. Miért teszi ezt? A Kivonulás könyvének egyik történetét szimbolizálja. A zsidók 40 évig vándoroltak a pusztában, míg elértek az Ígéret földjére, és ezekben az években rengeteg háborút vívtak ellenséges népekkel. Mózes ezekben a háborúkban a szó szoros értelmében nem vett részt, ő a háttérben segített és imádkozott. A szent szerző így ír erről: „Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez.” (Kiv 17,11) Miután Mózes elfáradt, őt leültették egy kőre, a kezeit pedig Áron és Húr tartották a magasba, hogy a csatában felülemelkedjenek az ellenségen. A kereszt szimbóluma ez a motívum, hiszen a kitartott kéz olyan, mint egy kereszt vízszintes szára. Nem szabad, hogy felettünk az ellenség, a kísértő, az ördög győzedelmeskedjen! Az ünnep tropárjában énekeltünk a megoldásról is: „Adj győzelmet ellenségeink felett hazánknak, s kereszteddel őrizd meg a te népedet!” Az a kereszt, ami Keresztfelmagasztalás ünnepének apostoli szakasza, a Korintusi levél részlete alapján lehet, hogy a zsidóknak botrány, a pogányoknak meg balgaság, de nekünk, keresztényeknek az mindig Krisztus ereje és bölcsessége lesz!
A kereszt ereje, bölcsessége és diadala őrizzen és óvjon meg bennünket, mindnyájunkat!
A Te kereszted előtt leborulunk Uralkodó, és a te szent feltámadásodat dicsőítjük!
Obbágy Lacus atya
