Az utolsó szavam anyámhoz csak ennyi volt: majd hívlak – de már nem vehette fel a telefont többé

– Az utolsó beszélgetésünk anyámmal halála előtt két héttel történt, csak pár szót beszéltünk, egy sietős „majd hívlakkal” búcsúztam el tőle a kórházi ágyán. Nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk. A családtól távol egy kórházi kórteremben hunyta le szemét örökre. Méltósággal viselt betegség után, de hirtelen távozott. A gyász nem azonnal tört rám, kicsit később, lopakodva. A napok múlásával minden apróság őt idézte fel bennem: egy régi fénykép, egy ismerős illat, s ezek az emlékek mintha újra és újra kitéptek volna valamit belőlem. De a legnehezebb számomra nem is a hiány volt, hanem a befejezetlenség. Az, hogy nem tudtam elbúcsúzni anyámtól, elmondani neki, hogy mennyire szerettem. Sokáig kerestem a módját, hogyan búcsúzhatnék el utólag. Elmentem a sírjához, sokat gondoltam rá, leírtam egy papírra, hogy mit gondolok kettőnk kapcsolatáról, mert a búcsú néha nem ott történik, ahol az élet véget ér, hanem ott, ahol a lélek végre kimondja, amit addig elnyomott: „hiányzol, de tovább viszlek magamban”– osztotta meg saját történetét az elmaradt búcsúról Anna. 

Kimondatlan búcsú – nehezíti a  gyászfeldolgozást

– A „kimondatlan szavak” november elsején, a temetőben eltöltött emlékezés idején különösen előtérbe kerül(het)nek, hiszen ilyenkor összegyűlünk elhunyt szeretteink sírjánál, emlékekkel, érzésekkel, gondolatokkal, melyeket talán soha nem mondtunk ki nekik. Azt gondolom, hogy a halottak napja alkalmat ad, hogy szívünkben magunkkal vigyük mindazt, ami elmaradt: a búcsúkat, a köszönetet, a megbocsátást, a szeretetteljes szavakat. Ez a mai nap nemcsak a gyász fájdalmának, hanem az elhunytakkal való lelki kapcsolat megélésének is terepe, ahol gyertyát gyújtva, élő virágot elhelyezve, imában elmerülve megélhetjük a hiányt, de sokszor csendben felidézzük a kimondatlan szavakat is – mondta Bakancsos Sándor görögkatolikus pap. 

– A görögkatolikus egyházunk hagyományában a temetőlátogatás, az imádság, a gyertyagyújtás, akár a sírnál vagy otthon kimondott mondatok, minden elmaradt szót, vágyat, érzést Isten elé vihetnek. November elsején, a közös és személyes emlékezésben megélhetünk egy belső lezárást attól, hogy a kimondatlan szavakat most a szívünkben, imában vagy akár egy néma sírlátogatás során „elmondjuk”. Úgy gondolom, hogy a Szent Liturgia, különösen segít abban, hogy a kimondatlan szavakat – felajánlás, imádság, emlékezés formájában – Jézus Krisztus előtt kimondhatjuk, és az ő irgalmába bízhatjuk elhunyt szerettünket. A gyertyafény, az élő virág, a néma csend is szavak nélküli üzenet, amely átível az életen, s a hiányt Isten szeretetébe helyezi.

November elsején a temetőben töltött idő alkalmat ad arra, hogy a kimondatlan szavakat lélekben mégis kimondjuk, s így a gyászoló szív békéhez és reményhez juthat.

Mindenképp szükséges megemlíteni a „kimondatlan szavak” mellett a „kimondatlan búcsúk” terhét is. 

Lelkileg nagyon nehéz rendezni, mert feldolgozatlan érzelmeket, lezáratlan viszonyokat és meg nem osztott gondolatokat hagynak maguk után, amelyek hosszú távon lelki fájdalmat, hiányérzetet és bűntudatot okoz(hat)nak. Az el nem mondott búcsúval gyakran elmarad az érzelmi lezárás lehetősége, így bennünk maradnak a kimondatlan szavak, vágyak vagy fájdalmak. 

– Keresztény szempontból, ha nem volt alkalom elbúcsúzni az elhunyt szerettünktől, több lelki és gyakorlati lehetőség is adott a vigasztalás, feldolgozás és hitbeli biztonság megtalálására: egyházunk tanítja, hogy közvetlen búcsú nélkül is lehet imádkozni az elhunyt lelki üdvéért, akár otthon, akár a templomban. A gyászliturgia felajánlása az elhunytért a legfontosabb segítség, amelyet keresztényként nyújthatunk számára, hiszen az ima átível a földi határokon, és Isten kegyelmébe helyezi elhunyt szerettünket, hiszen keresztény hitünk alapja a feltámadás reménye, amely vigasztalást ad a gyászolónak, függetlenül attól, volt-e alkalom elbúcsúzni. Jézus Krisztus halála és feltámadása biztosíték arra, hogy elhunyt szerettünk Isten szeretetében részesülhet, mi pedig remélhetjük a viszontlátást – hangsúlyozta az atya, aki arra biztat: 

Bátran lehet lelki segítséget kérni papoktól, mert a keresztény lelkigondozás kiemelten támogatja a gyászolókat, különösen ilyen nehéz helyzetben.

Kimondatlan búcsú feldolgozása: írhatunk levelet

Nagyon sokan érzik, de ritkán beszélnek róla, hogy szükség van az emberi kapcsolatokban a lezárásra, formálisan is.

– Írhatunk egy levelet vagy imádságot az elhunyt számára, amelyben leírjuk a kimondatlan érzéseket, hálát adunk az együtt töltött időért, és kérjük Isten szeretetét számára. Az emlékezés, a közös emlékek felidézése során is közelebb érezhetjük magunkat az elhunyt szerettünkhöz és Istenhez. Keressünk támogató közösséget, akár a parókián, akár egy gyászfeldolgozó csoportban, mert a keresztény tanítás szerint a közös imádság, a másokkal való terhek megosztása is gyógyító erővel bír.

 – ajánlotta Bakancsos Sándor az atya, hogyan találhat  az ember ilyenkor békét a lelkében. 

– Azt gondolom, hogy keresztény katolikus szempontból lehetséges utólag is elbúcsúzni valakitől, és ez segíthet a lelki lezárásban, valamint a béke megtalálásában. Itt is megfogalmazható egy ima vagy levél, amelyben kifejezzük mindazt, amit nem tudtunk elmondani az elhunytnak. Az ilyen írásban vagy imában leírt érzések, kimondatlan mondatok segíthetnek feldolgozni a veszteséget, megbocsátást találni, és belső lezárást ad(hat)nak. A sírlátogatás és gyertya gyújtása, szimbolikus cselekedetek során is lehetőségünk van bensőleg, imádságban elbúcsúzni, áldást kérni rá, vagy kifejezni a hálát és szeretetet.  A Biblia is bátorít arra, hogy merjük fájdalmunkat, kimondatlan érzéseinket Isten elé vinni – akár sóhajtással, akár imával, akár írásban. Isten előtt nincs rejtve semmilyen érzés vagy kimondatlan szó: Ő mindent ismer és együtt sír a gyászoló emberrel (ld. Jézus könnyeit Lázár sírjánál). A gyászban a feltámadásba vetett hitünk vigasztalást nyújt: Jézus Krisztus tanítása szerint az örök élet reménye minden hívő számára biztosíték lehet arra, hogy a végső találkozás még eljöhet, még ha itt a földön nem is hangzott el az „utolsó mondat”. Érdemes bízni abban, hogy Isten szeretete betölti a hiányokat, gyógyítja a lelket – így találhat a gyászoló békét.

Forrás: Kanalas Ottília/Kelet-Magyarország, szon.hu, fotó: P. tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye