Kruppa Levente atya prédikációja Szilárd püspök atya temetésén

Kedves gyászoló Család, főtisztelendő Érsek és Püspök Atyák, kedves Paptestvérek!

Hát én vagyok itt az utolsó senki, aki ezek között a köszöntések között megszólalhatok, de úgy adta az Isten, hogy az elmúlt 37-38 évben püspök atyával személyes közelséget sikerült megélnem. S az ő emberi részét, emberi oldalát a sok hála és dicsőítés között meg kell, hogy említsük.

A halál, az emberi, földi életünknek ez az elmaradhatatlan végpontja gyűjtött bennünket össze itt, ebben a máriapócsi bazilikában.

A halál, ami egy ember életében következhet néhány perces vagy néhány órás korában, vagy kicsiny gyermekségében, vagy fiatalságában, vagy életének delén, vagy késő öregségében, éppen 93 esztendős korában. De úgy gondolom, hogy a halál akármikor is jön, mindig nagyon hidegen és mindig nagyon keményen mar bele, ugyanúgy a kiválasztott ember életébe, mint az őt igazán szerető emberek életébe.

Tudjuk mi, meg mondogatjuk is, hogy ez az élet rendje, meg azt is láttuk és azt is tudjuk, ahogy szoktuk mondani, hogy ez a halál számára már megváltás volt. Néhányan vagyunk csak itt, akik láttuk az utolsó hónapoknak, vagy heteknek a drámáját. De akármennyire is tudjuk, hogy ez az élet rendje és akármennyire is megváltásnak érezzük ezt a halált, mégis úgy gondolom, hogy emellett a ravatal mellett mindenképpen megjelenik a szívünkben és a lelkünkben a szomorúság.

Szomorúság azért, mert Szilárd püspök atyával, az ő egészen különös emberi alakjával, mint földi emberrel ezen a világon bizonyára soha többé nem találkozunk. Szomorúság azért is, mert az ő ravatala mellett újra rádöbbenünk, hogy attól függetlenül, hogy mi egyszerű vagy nagyszerű emberek vagyunk, hogy hány évesek vagyunk, mindnyájunk élete rendíthetetlenül és megfordíthatatlanul halad a halál, a ravatal, a földi élet elmúlása felé. És ez szomorúság. Mégis úgy gondolom, hogy

ezen a temetésen a szomorúsággal szemben az örök életnek a diadalát hirdetjük, és az örök élet a diadalában a legfontosabb érzésünk a hálaadás.

Ennek a hálaadásnak a jegyében állok én itt is, és persze köszönünk neki mindent, amit oly sokunk életében megtett. A hálaadás első iránya az Atya.

Amikor 94 évvel ezelőtt Irénke néninek a méhében megfogant Szilárd püspök atya, akkor ez Isten akaratából történt, és csak egyetlen feladata volt Szilárd püspöknek, hogy ezt az akaratot megkeresse, megtalálja, és megpróbáljon egy életen keresztül engedelmeskedni annak az akaratnak, amit az Atya akkor kitalált. Az Atya megálmodta, megtervezte, megalkotta ezt az életet, és ez az élet nemcsak azért volt ilyen, mert ilyen volt a szülőktől szerzett örökség, meg ilyen volt a család. Ez azért volt ilyen, mert az Atya ilyenné akarta. S úgy gondolom, hogy amikor az Atya rátekintett Szilárd püspök életére, erre a hosszú életre, akkor az Isten örömét lelte Szilárd püspök életében, és a munkásságában. Adná az Isten, hogy mi mind, akik itt vagyunk, egyszer így tekinthessen ránk az Isten, hogy örömét leli abban az életben, és abban a szolgálatban, amit végezhetünk az Ő világában, az általa alkotott világban, az Úr szőlőjében.

Ennek az akaratnak mindig tudott engedelmeskedni Szilárd püspök akkor is, amikor éppen Magyarországon nehéz volt a társadalmi rend. Vagy akkor is, amikor nehéz volt a rend az egyházban, vagy éppen a görögkatolikus egyházban. Mindig Isten akaratát kereste és eszerint végezte egész papi vagy püspöki szolgálatát is. Hálát adunk ennek az Atyának, hogy kitalálta ezt az életet, hogy akaratával irányította, amíg közöttünk élt ezen a világon.

A hálaadás az Atyán túl nyilván irányul a Fiúra is. Arra a Fiúra, aki azt a közösséget szervezte, amit ma Egyházként ma is élünk. Hálát adunk annak a Fiúnak, aki pont úgy, ahogy az első években tette, vezetőket választott az egyház élére, és olyan vezetőket akart választott, akiknek semmi sem volt fontosabb a földi életükben, minthogy az Úr terveit szolgálják és végezzék azt a szolgálatot, ami az emberek számára elengedhetetlen ahhoz, hogy ismerjék az Istent, hogy jó mederben haladjon az életük, és hogy megérkezzenek az Isten országába. Úgy gondolom, hogy

Szilárd püspöknek semmi sem volt fontosabb ezen a világon annál, hogy Istennek a tanítását közvetítse felénk. Ezért hálásak vagyunk Jézusnak, hogy meghívta őt, hálásak vagyunk azért, hogy sokunknak az életében atyaként és vezetőként megjelent. Hálát adunk Jézusnak azért is, hogy segítette őt olyan döntéseknek a meghozatalában, ami a mi maroknyi görögkatolikus egyházunkat mégis erőssé és megbecsültté tette talán az egész világon.

Úgy gondolom, hogy püspöknek lenni azért nagyon nehéz is. Talán nem kevesen vagyunk itt, akik az ő püspöki szolgálata alatt, hogy is mondjam, sokszor háborogtunk, mert nem mindig értettük azokat a rendelkezéseket, amiket hozott sokszor életünk, papságunk vagy a családunk fölött.

Minden ilyen lázadásom igazából akkor múlt el, amikor titkárává fogadott Nyíregyházán, úgy 30 évvel ezelőtt. Amikor az ember belülről látta az ő életét, és látta azt a megannyi töprengést és vívódást, amit egy-egy döntése, vagy rendelkezése előtt magában hordozott, akkor az egészen másképp mutatja már ezeket a döntéseket, és egészen másképp fogadtunk mindent az ő kezéből. Tudva azt, hogy mennyi imádságot, áldozatot, vívódást hordozott azért, hogy úgy tudja átadni számunkra döntéseit, rendelkezéseit, hogy abban az isteni és a püspöki szeretetet érezzük, és ne csak a hatalmat, amit hordozott ebben a világban.

Úgy gondolom, hogy minden döntésében, amit hozott, az őt elhívó Krisztust is próbálta közvetíteni. Ezért vagyunk ilyen végtelenül hálásak neki is, de elsősorban Krisztusnak, a Fiúnak, hogy őt elhívta, hogy őt kiválasztotta, hogy minden értéket hátrahagyva csak az ő szolgálatában éljen.

Feláldozta a szerelmét, feláldozta a házasság lehetőségét, elengedte azt, hogy gyermekei legyenek. Amikor nyugdíjba ment, akkor nem volt háza, nem volt vagyona, nem volt autója, nem volt semmije. Úgy élte az életét, hogy mindent mindig az egyházának áldozott, személyes életét és minden mást is.

Ezért vagyunk hálásak nagyon a Fiúnak, hogy ilyen módon tudta őt meghívni, megerősíteni és közöttünk megtartani.

Az volt az élethivatása, hogy megpróbáljon egy kicsit hasonlóvá válni Jézushoz, mindnyájunk Mesteréhez. Láttuk ennek az apró jeleit, amelyek azért nagyon fontos jelek voltak. Láttuk, hogy hogyan hajolt oda elesettekhez, megtörtekhez, hogyan látogatott beteg püspököket és beteg papokat, akik készültek a nagy útra. Különösen láttuk azt, hogy milyen érzékenységgel fordult a gyermekek felé.

Abban a püspöki palotában, ahol Nyíregyházán élt, ott csak egy hálószoba volt, meg egy kis konyha. Ha emlékszünk, az egész utcafrontnak arra a három óriási szobájára, ami mindig össze volt nyitva. Amikor valami különös vendég jött Nyíregyházára, akkor mindig összehívta a nyíregyházi és a környékbeli papokat feleségestől, gyerekestől, és zsibongott a püspöki palota a gyerekek zajától. Minden ilyen különös vendég csodálkozott; hát hogy lehet ez, kik ezek az emberek itt ebben a püspöki palotában? A püspök azt mondta; nézzetek szét, ez az én családom.

Mi voltunk az ő családja is. Temette a szüleinket, temette az apámat, az anyámat, keresztelte mind az öt gyerekemet, keresztelte a ti gyerekeitek közül is nagyon sokat, még az unokáimat is.

Ő volt az az ember, aki ezeknek a gyerekeknek a szeretetében mindig úgy érezte, hogy az az áldozat, amit hozott a személyes életében, az itt mind, egy kicsit visszaadódik neki. Ezért vettük őt körül nagyon szívesen családilag és szeretettel is. Fogadtuk hajlékainkban, fogadtuk az asztalunkhoz, hogy legyen egy kis öröme és élete abból, hogy nincs egyedül.

Hálát adunk az Atyának, hogy őt megalkotta, a Fiúnak, hogy őt meghívta és hálát adunk a Szentléleknek azért, hogy őt alkalmassá tette erre a szolgálatra. Talán sokan abban az időben nem is tartották nagyon alkalmasnak. Püspökszentelése után nem is ő lett a megyéspüspökünk. Ki tudja, hogy ki milyen alkalmasságot vagy alkalmatlanságot talált benne, hogy ez így történt. De úgy gondolom, hogy a Szentlélek nem csak alkalmasnak tartotta őt, hanem mindig oltalmazta és gondviselő szeretetével, odafigyelésével körülvette az életét.

Sokan tudják, püspöki titkári szolgálatom során, és utána is még évekig, a budapesti közös szolgálatunkban is, - nem tudom ezt másképp mondani - az lett az egyik hobbim, hogy a rommá tört autóit javíttattam. Volt már mikor egy kicsit restellte is ezeket rommá tört autókat, úgyhogy elhozta hozzám. Akkor egy családi házban laktam Nyíregyházán, és ledobta az udvarunkra. Három-négy hétig játszottak benne a gyerekeim, mire úgy döntött, hogy mégiscsak inkább megcsináltatja, és nem másikat vesz.

Teherautókkal, kamionokkal, mérhetetlen károkkal érte végig ezeket a baleseteket és egy karcolása sosem volt. Ezekbe a balesetekbe mi már majdnem mind belehaltunk volna. Szilárd püspök mindig kiszállt, megigazította a kolláréját, telefonált, hogy gyere értem, mert összetörtem a kocsit. Átpakoltunk a romból a másikba, azt elszállították, mi pedig mentünk tovább. Hihetetlen volt számomra, hogy ezekben az állapotokban ő így tud kiszállni és soha egyetlen koccanása sem volt. Ez nem csak a véletlenek műve, ez a Szentlélek munkája. Akarta, hogy éljen, hogy sokáig éljen, hogy ne nyomorékként fejezze be ezt az életet, akarta, hogy mindnyájunknak az örömére és szolgálatában élje ezt az életet.

Az utolsó heteknek a zavartságát már tényleg csak egészen kevesen láttuk. Ez egyik legfájdalmasabb dolog volt, bár a humorérzéke mindig megmaradt. Miután mi is jól kisírtuk magunkat egymás nyakába, és miután megköszöntem neki mindent, - mert igazából, ha végignézem a papságomnak az elmúlt 34 évét, a pápai szolgálatot - azt mondtam neki, hogy mindent püspök atyának köszönhetek, és erre mindig emlékezni fogok. Azt válaszolta, hogy hát azért illik is, hogy hálás legyél, de a következő mondata az volt, amit már nem is tudott sokszor befejezni, és bocsássa meg nekem, hogy idézem, azt mondta, hogy látod, meghülyültem. Ez az ember, aki teológiában, zenében, művészetekben, irodalomban, prédikációban, gazdasági dolgokban, építkezésekben ilyen zseniális élete volt, azt mondta; elvesztettem. Óriási fájdalom volt.

Kicsit persze az ő halálával a mi életünkben is meghal egy szakasz, meghal egy korszak. De ő mindig is előre tekintett, és azért úgy gondolom, hogy utolsó hetekben látta a fényt az alagút végén. Tudta, hogy várja őt az Atya, bár nagyon meghalni azért nem akart.

Úgy gondolom, hogy a Lélek, aki mindig alkalmasnak találta erre a szolgálatra, az visszaadja most neki a tökéletes, tiszta elmét, visszaadja a tiszta gondolatokat, a tisztánlátásnak a kegyelmét, és őt a Lélek most olyan tudóssá tette a halál túlsó oldalán, amilyen tudósokká mi ebben a földi életben sose válhatunk. Olyan dolgokat tud és lát tisztán és világosan, amit mi sokszor csak igazából megsejtünk.

A halálnak két oldala van. Az egyik oldalon állunk itt mi, és hordozzuk az elvárásnak a szomorúságát és a fájdalmát. De a halálnak túlsó oldala is van. Ahol Szilárd püspök most nem az elválásnak a szomorúságát, hanem a találkozásoknak az örömét éli. Találkozás az élet és a halál útján előtte járó szüleivel. Találkozás az élet és a halál útján előtte járó testvéreivel. Találkozás az élet és a halál útján előtte járó legfontosabb barátaival. Sok ilyen barát talán nem volt, de kettőt azért hadd említsek. Találkozás Pregun Istvánnal, a helynökkel, a rektorral, a baráttal és hát persze találkozás Kepics Misivel.
Az igazi barátokkal. Találkozás az ő „kedvesével”, az Istenszülő Máriával. Találkozás Jézussal, és találkozás az Atyával, aki ezt az életet adta, aki ezt az életet 94 éven keresztül végig gondozta, és aki ezt az életet most megmentette, amikor mi már emberileg vagy orvosilag semmit sem tudtunk tenni ezért a földi életért.

Szeptemberben történt az első szívműtéte püspök atyának, és onnantól kezdve egy érdekes korszak következett; a Széher úti ferenceseknél a rehabilitáció, aztán a kisvárdai kórház, ahol újra járóképessé tették. Majd a nyíregyházi kórház, a nyíregyházi papi otthon; onnan kórházba be, kórházba vissza.

Az elmúlt 9-10 hónapban 45 ezer kilométert utaztam azért, hogy rendszeresen megerősítsem abban, hogy nem maradt egyedül. Minden ilyen mérhetetlen sok utazás és kilométer ellenére sosem tudtam neki megadni azt, amit csak az Isten adhat, hogy ne legyen magányos. Az Isten tudta neki egyedül megadni azt, hogy megvigasztalt legyen, az Isten tudta elvenni igazából az ő magányát. Néha mi egy kicsit ezt oldozgattuk, de elvenni sose tudtuk.
 

Isten olyan módon vigasztalta meg őt, hogy többé sosincs egyedül, mert a szentek közösségében elnyerte az örök boldogságot és ebben a közösségben most köszöni szépen jól van és remélem, hogy ahogy eddig is tette, ezután is imádkozni fog értünk.

Azzal sem árulom el talán az ő titkait, hogy hát elég hosszú idő óta engem fiaként szeretett. Olyan módon engedte, hogy megismerjem az életét, ahogy közületek senki se fogja, hiszen 15 éve a gyóntatójának választott és olyan dolgokat is megosztott velem, amit soha életében senkivel. Ezt a fiúságot meg atyaiságot köszönöm szépen.

Szilárd püspök atya, kedves atyám, kedves apám, hogy életed során mindig tette, áldjon meg az Isten most és mindörökké.

Forrás: Görögkatolikus Metropólia

Lejegyezte: Varga-Juhász Bernadett/Miskolci Egyházmegye, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye