P. Tóth Nóra novelláját olvashatják.
Sértettségében és haragjában nem búcsúzkodott, kinyomta a telefont. Még csengett a szobában indulatos hangja, ahogy fejéhez vágta azt a mondatot, amely már régóta zakatolt benne.
Most végre kimondta. Ám az érzés, ami követte, aligha volt elégedettség. Nem adott megnyugvást.
Újra és újra lejátszotta magában a párbeszédet, s azzal vigasztalta magát, hogy most végre nem kell úgy tennie, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Leült a géphez. A munka még nem ért véget, bár legszívesebben nemcsak cigarettához, de valami erősebb italhoz is nyúlt volna.
A nap hátralevő részében inkább a keze dolgozott, mint a feje. A billentyűzet gombjai engedelmesen szerkesztették készre a virtuális munkafelületeket, gyártották a táblázatokat, s küldték a mentésekkel a felhőbe a dokumentumokat.
Tudta, hogy e beszélgetés után talán nem is fog többé szót váltani azzal, aki számára oly sokáig kimondhatatlanul sokat jelentett. A szemére hányt sértést nem fogja egyhamar megbocsátani. Pedig szentül meg volt győződve az igazságáról.
Két hónap telt el azóta. Nem keresték egymást, s haragjukból nem akartak engedni. A béke egyikük szívében sem vert gyökeret. A legjobb taktika az volt, ha nem gondolnak rá.
Az ismeretlen szám gyanúsan villogott a kijelzőn. A csendet kettévágó csörgés megijesztette: összerezzenve félreütött a billentyűzeten.
A tárgyilagos hang közölte a hírt: annak halálát, akivel immár sohasem fogja rendezni két hónappal ezelőtti veszekedését.
A szavak lassan érkeztek, mintha sűrű ködön át hömpölyögtek volna felé: baleset… robbanás… kamion… totálkár… részvétem.
Olyan váratlanul érte, hogy elfelejtett levegőt venni. Mire felfogta, a vonal már rég megszakadt, a jel sípolt idegesen a fülében.
Szeme a képernyőn ragadt, azon a kis hibán, amelyet a csörgés okozott.
Ujjai gépiesen nyúltak a billentyűkhöz. Nyomta és nyomta a Ctrl+Z kombinációt. Az elrontott hibát már régen visszavonta a gép, sőt azokat is, amelyeket helyesen írt be.
A parancs kattogása úgy hangzott, mintha az egész világot vissza akarná vonni. Ha mást nem is, legalább azokat a szavakat, amelyeket utoljára mondott neki.
Közben hosszan, hangtalanul peregtek könnyei.
P. Tóth Nóra