Érintő – vasárnapi gondolatok Egri Tibor atyával

Jn 20,19-31

Hiszem, ha látom – látom, ha hiszem?

Krisztusban szeretett Testvéreim!

Húsvét, a feltámadás örömével eltelve, látva Krisztus Urunk üdvösségfordító feltámadását, a mai evangélium mintha egy kicsit megtörné az ünnep varázsát. Azt gondolnánk, hogy az öröm, amely bennünket is eltöltött és megerősített, Jézus közvetlen tanítványait még inkább eltöltötte és megerősítette. Aztán olvastuk Tamás történetét, aki mégis mintha elbizonytalanodott volna a feltámadás hallatán. Mintha nem lett volna elég hite, hogy testestül-lelkestül elfogadja Krisztus örömhírét. Ám még mielőtt pálcát törnénk felette, és kritikáink kereszttüzébe állítanánk, gondoljunk csak bele: mi miként viselkedtünk volna az ő helyzetében? Bennünket hogyan érintett volna szeretett Mesterünk elvesztése? Mit éreztünk volna, ha a biztosnak hitt bástya egyik percről a másikra a szemünk előtt omlott volna össze?

Gyermekkorom egyik emléke, amikor az iskolában valaki valamilyen nagy és hihetetlennek tűnő dolgot mondott, akkor szinte kórusban válaszoltunk neki: „Hiszem, ha látom.” Most pedig, kicsit idősebb fejjel nézve a világot, mintha ez a gyermeki történet megismétlődne mai világunkban is. Gyakran tapasztaljuk, hogy világunk embere mintha elvesztette volna a láthatatlan, a misztikum felé való vonzódását. A tapasztalható, megmérhető, elkölthető megelőzte a misztikust, a hitre alapozót, a túlra, másfelé mutatót. A hit mintha háttérbe szorulna, és átvenné a helyét az empirikus, a materialista rögvalóság. Vajon ez a korszellem érintette meg Tamás apostolt is? Vagy valami másról lehet szó?

Bár valószínűleg nincs rá szüksége, de én mégis szeretném megvédeni Tamást. Hiszen ki is volt ő? Egy tanítvány, aki a Mestertől tanulta meg az életet, a hitet, a bizalmat, egyszóval mindent. Aki bízott rendületlenül. Aki mindent feláldozott, hogy Mesterét követhesse. Aki jóban és rosszban is kitartott. De aki végső soron mégis egy ember volt – gyarlóságaival együtt. Akinek voltak álmai, vágyai és gyengeségei is. És akinek a hite Jézus kereszthalálával a legnagyobb próbatételéhez érkezett. Gondolatai, fájdalma és csalódottsága olyan sötétségbe és kilátástalanságba taszította, hogy azon még a húsvét ténye sem tudott áttörni. Becsapottnak érezte magát. Álmai, a dicsőséges gondolatok kétségbeesésbe csaptak. Ezért is menekülhetett el tanítványtársaitól. Egyedül akart lenni. Fel akarta dolgozni veszteségét. Gyászolni akart. Ezért sem lehetett ott a tanítványokkal, mikor megjelent a feltámadott Urunk. És mikor visszatért közéjük, ezért fogadta kétkedéssel társai beszámolóját. Hinni akarta, hogy az írások, Jézus szavai és jövendölése beteljesedett, de a kétség még mindig ott volt a szívében. Látni akart! Tapasztalni akart! Hinni akart!

És a vágya teljesült! Jézus neki is megjelent. Itt vannak a sebeim, itt vagyok én, a Feltámadott – gyere és láss! Tapasztalj és higgy! És Tamásnak már nem kellett a sebekbe bocsátani a kezeit, nem akart bizonyítékokat, hanem kiszakadt belőle minden fájdalom és bizonytalanság, helyet adva az igazi, az életadó, az örök hitnek. És milyen érdekes Jézus reakciója Tamás vallomására! Nem szidja, nem oktatja, nem kárhoztatja szeretett tanítványát. Nem kéri számon hitetlenségét. Hanem mintha rajta keresztül nekünk, ma élő keresztényeknek is üzenne: Boldogok, akik nem láttak, mégis hisznek!

Azt gondolom, ez a mai evangélium legfontosabb üzenete számunkra. Mi nem láttuk Jézust. Nem jártunk-keltünk vele, nem tapasztaltuk csodáit és tanítását első kézből, ahogy apostolai tették. Nekünk „csak” a hitünk van. De tényleg csak a hitünk van? Vagy van mindennapi bizonyosságunk, mindennapi megerősítésünk is? Amikor szenvedést, meg nem értettséget tapasztalunk, és elhatározzuk, hogy teszünk ellene, akkor nekünk is nem személyesen Jézus mutatja meg sebeit?

Amikor észrevesszük a szépet, az emberben fellelhető jót, és önkéntelenül mosolyra fakad a lelkünk, akkor nem mi is személyesen nézünk bele feltámadott Urunk üres sírjába? Amikor mindenek ellenére, szinte csodával határosan sikerülnek eltervezett dolgaink, akkor nem Isten figyelmeztet kicsinyhitűségünkre? Amikor egy nem várt emberi jó szó, megértő pillantás kihúz bennünket a pillanat marasztaló mocsarából, akkor nem a „veletek vagyok a világ végezetéig” Jézusa talál reám?

Apró jelek, apró csodák, apró bizonyságtételek – amelyek hitet adnak, és hitet erősítenek. Vegyük észre őket! Kapaszkodjunk beléjük! Ragaszkodjunk hozzájuk! És elsősorban ne legyünk hitetlenek, hanem hívők! Hogy mi is megláthassuk a Feltámadottat – itt, most és mindörökké!

Ámen.

Szöveg: Egri Tibor, fotó: nyiregyhaza.nyirgorkat.hu

Nyíregyházi Egyházmegye