Vasárnapi levelek – A meghallgatásról

A nyersen ejtett szó gyakran lehet sértő; néha azonban a hallgatás az, ami még jobban felingerel. Civakodó szerelmesek, házastársak ismerik azt a helyzetet, amikor vita közben az egyik fél elhallgat, makacsul összeszorítja az ajkát, sőt, még a fülét is befogja: „Nekem aztán beszélhetsz, rá se hederítek!” Ilyenkor kezd a másik úgy „ördögigazában” tombolni! S rossz, az elcsattanó pofonnál is rosszabb szülői fegyelmezési módszer, amikor az anya vagy apa büntetésképpen nem áll szóba – sokszor órákig vagy napokig is – a csemetével. Ez a rideg „haragszomrád” szorongással tölti el a gyermeket, süket magányba taszítja, elveszti biztonságát, és a törékeny lelki szervezet életreszóló traumát szenvedhet. Kínzással is felér, amikor a kisember kérdez, könyörög, és a számára egyetlen fix pont nem válaszol, idegenként hallgat… Akkor már inkább a nyakon-legyintés és a mozdulatot gyorsan követő enyhület! Persze, a legideálisabb a meghitt beszélgetés, mit és miért ne…? Barátok közt gyakori – bár inkább haverság az ilyen kapcsolat, semmint barátság –, hogy figyelmetlenül hallgatják egymás panaszát vagy örömteli beszámolóját erről-arról. Az egyik beszél, dúltan vagy lelkesülten, a másiknak még a tekintete is elkalandozik, reakciói egy kurta, felületes „ühümben”, „ahá-ban” merülnek ki, sokszor a mondat végét se várja be, közbevág a saját ügyével: „Ez semmi, hanem én…!” Ezt a figurát a társasági élet is ismeri. Ő az erőszakos, föltornázott központ, aki túlharsog mindenkit, játszik, szerepel. Ennek ellentéte – s legalább olyan kellemetlen – a „kuka” partner, aki magába roskadva ül, izzadt tenyerét vakargatja, s hiába faggatják, nincs véleménye.

Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együttérző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk – egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: „Most te, egyedül te vagy a fontos”, s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele… Örömben együtt lenni? Az se könnyű, irigység nélkül együtt nevetni, akkor is, ha nekünk magunknak éppen kevés okunk van a derűre… Egymással élni, s nem csak közönyösen egymás mellett, próbáljuk meg.

Jókai Anna, 2000

Forrás: pim.hu, fotó:

Nyíregyházi Egyházmegye