Miért engedi meg a szerető Isten a szenvedést az életünkben, és hogyan találhatunk reményt a saját keresztjeink hordozása közben? Obbágy Lacus atya írása.
Nagypéntek csendjében évről évre szíven üt Jézus szenvedéstörténete. A görögkatolikus egyházban nagycsütörtök este végig olvassuk a 12 kínszenvedési evangéliumot, majd a királyi imaórákon és Jézus Krisztus temetési szertartásában, a sírbatételi vecsernyén is halljuk a négy evangélista tolmácsolásában a passió eseményeit. Ilyenkor mindig rádöbbenek: mennyire erős az Isten szeretete. Az Isten szeret engem, szeret téged, szeret mindnyájunkat. Mert Isten maga a szeretet. Ennek ma és minden egyes nagypénteken az egyértelmű és nyilvánvaló jelét látjuk. Szent Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében így fogalmaz: „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki. (…) Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” A gyermekeimmel nagycsütörtökön este Jézus keresztre feszítéséről néztünk mesét. Míra lányom a végén, Jézus halálakor zokogásban tört ki. Valódi könnyek voltak, nem olyan hiszti, amire egy 4-5 éves gyermek hajlamos. Elgondolkodtató: vajon mi meg szoktuk siratni Krisztus értünk vállalt halálát? Szoktunk sírni a bűneink miatt? Eszünkbe jut néha, akár nagypénteken is túl, hogy Jézus Krisztus mit vállalt értünk?
Az Isten szeret engem – néha talán magam sem értem, miért. Talán mindnyájunk életében volt már olyan pillanat, amikor úgy éreztük, nem érdemeljük meg ezt a szeretetet. Amikor bűnt követek el, amikor szeretetlenül viselkedem, gyűlöletben, haragban, irigységben élek, és tudom, hogy nem vagyok méltó az Ő szeretetére – az Isten miért képes így is szeretni? Megdöbbentő és sokkoló a tudat, hogy lehetek én bárki, élhetek én bárhogyan, az Isten mégis feltétel nélkül szeret. Mi mégis, ma is, oly gyakran vádoljuk, elítéljük, arcul köpjük, kigúnyoljuk, keresztre feszítjük az Istenembert, Jézus Krisztust. Őt hibáztatjuk, ha valami nem úgy sikerül az életünkben, ahogy szeretnénk. Szidjuk a háborúk, az emberi gyűlölet, személyes boldogtalanságunk, kudarcaink miatt. Az eszünkbe sem jut, hogy a világ tökéletlenné válása a mi művünk. Mert az Isten tökéletes világot teremtett. A gyűlölet, a háború, a szeretetlenség, a személyes boldogtalanságunk a mi művünk – a mi bűnünk. Az Isten terve gyakran ütközik az én tervemmel. De attól, hogy az nem az én tervem, még nem biztos, hogy rossz terv. Az Isten nem hátráltat, nem akadályoz engem a boldogulásomban, nem keresztbe tesz nekem. Hanem az életét adja értem. Meghal értem. Megvált engem. Minden egyes nagypéntek erről a felismerésről, erről a megdöbbenésről szól. Amikor betérek a templomba ezekben a napokban, leborulok majd a Szentsír előtt, és lepereg előttem életem filmje, annak örömeivel és kudarcaival, sikereivel és fájdalmaival együtt, azzal az alázattal, hittel és hálaadással tegyem ezt, hogy Jézus értem is, érted is, mindnyájunkért meghalt a kereszten.
Ez mind szép és jó, de ha az Isten szeret engem, miért vannak az én életemben is keresztek? Miért van szenvedés, betegség, halál? Nagypéntek borzalmához hozzátartozik a szenvedés megtapasztalása – ez elkerülhetetlen az ember számára, de Krisztus osztozik az ember szenvedésében és fájdalmában, és ez is Isten szeretetének a jele. Nem kell, hogy megmagyarázza a miértet. Nekem nem kell, hogy ezt megértsem. Hányszor van, hogy ezeket a kereszteket mi nem önként cipeljük? Hányszor teszi azt ránk úgy az Isten, hogy nem értjük, miért a miénk, miért mi kapjuk, de valamiért megkapjuk, és nekünk hordoznunk kell, nekünk vállalnunk kell. Nekünk együtt kell szenvednünk Krisztussal – és Ő is együtt fog szenvedni velünk. Nem azért van nehezebb keresztem, mint másoknak, mert jobban megérdemlem. Nem azért, mert az Isten úgy tekint rám, mint a kitaszítottra, a megvetettre, a bűnösre. Akit csak megtűrnek ezen a világon, de ha nem lenne, akkor sem tűnne fel senkinek. Életünk keresztjeinek ne kreáljunk látható okot. Elég az oknak és indoknak, hogy a szenvedés, a kereszthordozás tanít meg engem az empátiára, az együttérzésre, az alázatra. Igenis, szükségem van nekem, szükségünk van mindannyiunknak arra, hogy az Isten felnyissa a szemünket: ideje megállni, vagy legalább lassítani. Ebben a rohanó világban csak hajszoljuk a sikert, az eredményt, az elismerést. De ez mind, mármint a siker, az eredmény és az elismerés, ha valóban valódi, nem evilági. Mert ami evilági, az múlandó. Ha valami rossz dolog történik velem, ha nehézséggel küzdök, feltehetem a kérdést, hogy miért velem történik mindez? De Isten szeretetében, irgalmában és igazságosságában ne kételkedjek. A hitet, a reményt személyes nagypéntekjeim sötétségében se veszítsem el, mert csak így fogom tudni megélni, átélni a harmadnapi feltámadást, a húsvét misztériumát!
Mert a kereszt nem vég, hanem Isten üdvözítő tervében egy új fejezetnek a kezdete. Ebben a fejezetben benne van a mi jelenünk, egyéni sorsunk, a jövőnk. Ez a fejezet szembesít minket igazi önmagunkkal, hibáinkkal, nyomorúságainkkal, de azzal is, hogy bármilyen nagyok a bűneink, bármennyire is gyarlónak, elesettnek és bűnösnek érzem magam, Isten szeretete mindig nagyobb a bűneinknél. Isten szeretetét nem lehet korlátozni és megakadályozni. Isten szeretetét megfélemlítéssel, gyűlölettel, indulatokkal, haraggal, keresztre feszítéssel sem lehet korlátozni és megakadályozni. Az mindig erősebb lesz. A szeretet, Isten szeretete győzedelmeskedik!
Merj leborulni és nem kiborulni ezen a nagypénteken Krisztus lábai előtt, s kételkedés helyett a hitünk legyen erősebb: az Isten szeret engem, szeret téged, szeret mindnyájunkat! Áldott, szent Feltámadást kívánok!
Obbágy Lacus atya