PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Elmélked- és sport egy görögkatolikus pap tollából
Szirének és szirénák
Gondolatmorzsák a nagyhét elé.... Obbágy Lacus atya írása.
Beteget látogattam a minap, és a mátészalkai kórházból kilépve egy szirénázó mentőautó hangja csapta el a csendet. Nem meglepő egy kórház környékén szirénázó mentővel találkozni. Egyébként Édesapám 2014-es szívinfarktusa óta minden szirénázó mentő egy minimum belső keresztvetésre késztet, de bevallom, az elmúlt években sajnos nekünk is volt szerencsénk (?) bőven a mentőautóhoz. Hármas ikreink születése után nem egyszer élvezhettük a szirénázó jármű vendégszeretetét (volt, hogy én feküdtem be a kislányommal a kórházba), és bár a lelkiismeretes és szolgálatkész, alázatos mentőtisztek, meg más, még a hivatástudatot nem csak hírből ismerő egészségügyben dolgozók előtt kalapot emelek és fejet hajtok, őszinte leszek, nem a legkényelmesebb és legotthonosabb járgány a mentőautó. A garázsban nem tartanék otthon egyet…
Mindenesetre ez a szirénázó mentőautó felhívta valamire a figyelmemet. Talán nem véletlen a sziréna. Ez a sziréna valamit jelezni akar. A jellegzetes, erőteljes hangja egyébként is egyfajta jelzés a külvilág számára. Jelzés, hogy mindenki álljon félre, engedjen utat ennek az autónak, ami súlyos betegeket szállít, és néhány perc is sokat érhet a kórházba jutás szempontjából. De ez a sziréna most nekem jelzett. Ez a sziréna lehet, hogy mindnyájunknak jelez. Jelzi, hogy baj van. Az életemen, a mentalitásomon, a gondolkodásomon, az Istenhez fűződő kapcsolatomon is változtatnom kellene. Talán mindnyájunknak. De én nem hallom a szirénákat – mert a szirénekre figyelek. Őket inkább meghallom…
Mert kik azok a szirének? A görög mitológia alakjai, akiknek csodás hangjuk van, de gyilkos természetű élőlények. Bölcsek, vonzók, ugyanakkor a halálba taszítanak, egyszerre mennyeiek és pokoliak. Én speciel Homérosz Odüsszeiájából emlékszem rájuk. A tengerek eldugott, távoli szigetein húzódtak meg, s az arra tévedő tengerészeket előbb elcsábították, majd megölték. Könnyű volt bedőlni nekik: gyönyörű hangjuknak, éneküknek nem lehetett ellenállni. Kicsit hasonlít ez az ördög játszmáihoz, a kísértésekhez, amikre az ember nehezen mond nemet, de miután megfertőztek, lehetetlen szabadulni: a kísértésekből bűn lesz, a bűn pedig, amennyiben nem kíséri bűnbánat és bűnbocsánat, a halálba taszít. Van, hogy az ember próbál küzdeni a „szirének” ellen, de inkább belenyugszik. „Ha úgyis meghalok, legalább úgy haljak meg, hogy minden földi gyönyört kipróbáltam, mindent átéltem és megtapasztaltam, mindenben volt részem.”
Az ördög nagyon jól dolgozik egyébként is. Ez már a sokadik olyan húsvétunk lesz, amikor szerencsésen elvonja a figyelmet a lényegről. „Na nehogy már Te Krisztus keresztáldozatára és a dicsőséges feltámadására koncentrálj! Na, ide süss! Megkeverem kicsit a kártyákat. Ugye, mennyivel jobb ez így? Néhány héttel húsvét előtt robbantsunk ki egy világjárványt. Eleget beszéltünk már a kereszténység legnagyobb ünnepéről, most beszéljünk a pusztulásukról, zárjuk be a templomokat, mindenki csak otthon ünnepelhet, kijárási tilalom, COVID-teszt, rendőri ellenőrzések. Zseniális! Hát mennyivel jobb ez a húsvét! Na, a covid már lejárt lemez, és unalmas. Robbantsunk ki egy háborút, szintén már a nagyböjtben, ami megint csak összekuszálja a szálakat. Jó, azzal nem számoltam, hogy az emberek összefognak, segíteni fognak, és rengeteg adományt visznek rászorulóknak, meg a háború elől menekülők közül is sokakat befogadnak… Jó, beismerem, ezzel elszámoltam magam. De mégis, négy éve rettegésben él a világ, és ezt mind nekem, a diabolosznak köszönheti. Hát nem sokkal jobb vagyok én, mint bármelyik isten? Még a keresztről sem szedte le egyetlen fiát… Ha annyira fontos volt neki, miért nem mentette meg? A háború megy a maga sodrásában, szerencsére esze ágában sincs senkinek békét kötni… De uncsi ez is… Én, az alvilág uraként szeretem a pörgést. Szeretem, ha mindig történik valami. Tegyük tönkre 2026-ban a húsvétot a választással. Dobjunk be egy olyan atombombát, ami szét fog robbantani családokat, egy munkahelyen dolgozókat, egy közösségben élőket, sőt, egy templomi gyülekezetbe járókat is. Megfélemlítés, megfenyegetés, gyűlöletcunami… Ez való nekem! A legkeményebb merénylet lesz, talán még a vírusnál és a háborúnál is jobban fog fájni… Hát milyen jó már azt látni, ahogy egymás torkának esnek az emberek azért, mert máshogy gondolkodnak, mint ők. Ez a Facebook is, vagy, ahogy mifelénk hívják, „pofakönyv”, egy őrületesen jó találmány. Így ország, világ előtt alázhatja le a gyerek az édesanyját a kommentszekcióban, mert bizonyos kérdéseket másképp lát. Milyen jó már az, hogy korábban ünnepelt és jogosan vagy jogtalanul, de piedesztálra emelt énekesek, színészek és sportolók kerülnek tiltólistára, meg „vágóhídra”, mert valamelyik politikai párt mellett nyíltan állást foglalnak. Mostantól nem hallgatom a zenédet, és soha nem nézem meg egy filmedet sem – én intéztem, hogy újra visszamenjünk a dedóba, bár a büdös pelenkától eltekintettem volna… Annyira boldog vagyok, hogy azt látom, ez a húsvét már megint egy elfuserált húsvét lesz… Még hogy Jézus azt mondja, hogy „én legyőztem a világot!” Én győztem le Jézust… Az emberek teljes szívükből és őszintén gyűlölik egymást, belerúgnak abba, aki már egyébként is fekszik, tiszteletlenek, irigykednek, rágalmaznak. Mindent a pénz és a hatalom diktál. Kétezer éve már történt egy ártatlan keresztre feszítés, miért ne ismételhetnénk ezt meg újra? Miközben néhány önjelölt messiás meg, akit az emberek birkamódjára követnek, butítsa és zavarja össze a népet, az egész világmindenséget… Amit akartunk, elértünk. Ez volt a cél, jó munkát végeztünk! Az alkotó pihen… És nekem ezek után nincs is más dolgom, mint otthon befeküdni a pokolian bugyborékoló jakuzzimba, kibontani egy Hellt (mily ötletes, muhaha…) és megpróbálni kirakni egy ördöglakatot, miközben kísér(t)őfilmként, háttérzajként a Sátántangó megy majd. És amennyiben nem sütöttem még el minden alvilági poént, Ördög Nóra meghívására a Séfek séfe konyhájában atlanti ördöghalat készítünk majd. Nem ördögtől való gondolat ez. Ja de, pont, hogy az…”
Jó, az utolsó mondatok alapján talán ez úgy is tűnhetne, mint ha elbagatellizálnám. Pedig szó sincs róla. Az a baj, hogy a szirénhangokra – mint a szirénahangokra is, jobban oda kellene figyelnünk. Mindössze egy betű a különbség. Szirén vagy sziréna. Mégis, a különbség többnek tűnik egy betűnél… Aki csak a szirénekre figyel, azt látja, ami itt a Földön van, és csak az is érdekli, ami itt elérhető. Nem lát tovább, és nem is gondolkodik távlatokban. „Amit itt a Földön elérhetsz, megkaphatsz, gazdagság, karrier, hatalom, azt érd el. Ha kell, a bűntől se riadj vissza!” Probléma, hogy az ember tényleg képes azt elhinni, hogy mindent szabad neki – ráadásul minden az ő érdeme. Mindent magának köszönhet. Ha meg olykor megszólal a lelkiismeret (ne szólaljon meg!!!), azt valahogyan elcsitítjuk. Olyan világban élünk, ami próbálja elhitetni azt, hogy a bűn nem létezik. VI. Pál pápa mondta, hogy a XX. század legnagyobb bűne, hogy tagadja a bűnt. És miközben a világ próbálja eltüntetni az emberek életéből a bűnt és a bűntudatot, ezzel elveszi annak a boldogító tudatnak is a lehetőségét, hogy a bűnből van kiút.
Az órát átállítottuk vasárnap éjszaka, de az időt, azt nem tudjuk. Ami történt, megtörtént. A múltban elkövetett hibát, baklövést én helyrehozni már nem tudom. Megbánni, terhemet letenni, bocsánatot kérni és új életet kezdeni viszont tudok… És élhetem úgy a jelent, és tervezhetem úgy a jövőt, hogy szemléletet váltok. Kezdhetem azzal, hogy nem gyűlölök mindent és mindenkit. Megpróbálok pozitívabban gondolkodni. Többet mosolyogni. Sugározni, és nem megjátszani azt, hogy boldog ember vagyok. Elhinni azt, hogy lehet, mégsem nekem a legrosszabb. Hogy a hazánk nem is egy élhetetlen pusztulat, nem is olyan rossz hely ez. Eszembe juthat többek között az is, hogy bármi történik két hét múlva, a választásokon, másnap ugyanúgy felkel majd a nap. És ott lesz a családtagom, a rokonom, a szomszédom, akit pár nappal korábban még guillotine alá akartam küldeni… De ő továbbra is a gyermekem, az apám, a testvérem, a szomszédom marad… A szeretetlenség, a gyűlölködés az nem megoldás. Az tragédia. Hiszek abban, hogy döntés kérdése az egész.
Most, nagyhéten, Jézus passiójának eseményeit átgondolva, egyébként is látjuk a sok-sok döntést. Nem mind jól sült el. Mit gondolt például Poncius Pilátus? Nem találta bűnösnek Jézust, de annál gyávább ember volt ő, hogy felmentse, mert félt a zsidó néptől, hogy bemártják a császárnál, rossz hírét keltik, stb. Gyűlölte a zsidókat, ezért, ahol tudott, keresztbe tett nekik, de a főpapok és vének vezetésével az emberek politikailag is, kvázi megzsarolták, ezért nem tehetett mást, bár szimpatizált Jézussal, kivégeztette. De előtte még mosta kezeit, azaz áthárította a felelősséget a zsidó népre. Vajon dönthetett volna-e másképp Pilátus? Ott van Iskarióti Júdás, az áruló. A legsúlyosabb tett, amit elkövethetett, hogy elárulta az Emberfiát, ráadásul a szeretet, a csók jelével. De még ezt a bűnét is tetézte azzal, hogy kételkedett Isten megbocsátó szeretetében, vagyis abban, hogy a legnagyobb bűnöket is megbocsáthatja az Isten. És ezért a látszólag könnyebb utat választotta, és önkezével vetett véget az életének. De vajon dönthetett volna-e másképp Júdás? Ott van Péter apostol, a főapostol, aki miután elfogták a Getszemáni-kertben Jézust, csak távolról merte követni őt, de kíváncsi volt a fejleményekre. Félt attól, hogy baja eshet, amikor felismerték a főpap udvarában, szemrebbenés nélkül letagadta, hogy ismeri Jézust. A harmadik tagadása után megszólalt a kakas – és a lelkiismerete is. Keserves sírásra fakadt, de ő képes volt szembenézni tette következményével, és képes volt megbocsátani önmagának – az Isten is megbocsátott neki. Életével, szolgálatával később bőven rászolgált a Krisztustól kapott hatalomra – és bizalomra. Vajon dönthetett volna-e ott és akkor másképp Péter? Ha ők mind máshogy döntenek, ki tudja, hogyan fejeződik be az Evangélium, hogyan alakul az üdvösségtörténet… A mi saját történetünket viszont még mi írjuk – a döntéseinkkel is.
Döntések előtt állunk, és nem csak a nagyhét főszereplőit illetően. Döntés, hogy szirénákat vagy sziréneket hallunk és követünk-e inkább – és szívesebben. Egyszer elhallgatnak majd a szirénák – ne akarjuk azt megvárni, mert lehet, már késő lesz az „elemcsere”… Homérosz eposzában Odüsszeusz sikeresen megmenekült a szirénektől, mert Kirké tanácsára emberei fülét viasszal tömte be, magát pedig árbóchoz kötöztette, hogy ellenálljon a csábításnak – miközben a sziget mellett hajóztak, bár tépte a köteleket a szirének bűvös-bájos énekét hallgatva, azok a kötelek erősek voltak…
Nem szirének szájából halljuk majd, de szirénaként zengjen a szívünkben, a lelkünkben húsvétvasárnap örvendetes és felszabadító himnusza: „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott.” Hoppá, kicsit előre ugrottam, hiszen húsvétig még van néhány nap. Mintha üzenne Krisztus. „Nem baj! Sosem tudhatják meg elég korán az emberek az Örömhírt: Ne féljetek! Én legyőztem a világot!” Igen, a sziréneket is beleértve…
Obbágy Lacus atya
