Szállj le a mi életünk alvilágába is! – Nagypéntek a székesegyházban

A nagypénteki szertartás varázsa és szépsége az alkonyi fények játékával kezdődött.

Ahogy a lenyugvó nap tavaszi sugarai átszűrődtek az ablakokon, megcsillantak az ikonokon és az aranyozott felületeken, áthatolva a sűrű tömjénfüstön, az előkészített virágdíszes sír oszlopai között.

Az alkonyati istentisztelet megfelelő pillanatában a lámpák felgyúltak, majd mire fellobbantak a „drága halottat” kísérő tömeg apró gyertyalángjai, a nap már alábukott: csak visszfénye adott esti derengést a körmenetre indulóknak.

A templomba visszaérve már csak a gyertyatartók, a sír mécsesei és a kántori állványok pontjai adnak tájékozódást a sötétben. De valahogy erre sem volt igazán szükség: a térdhajtások és lehajtott fejek, a becsukott vagy könnyes szemek örömmel burkolóztak a fájdalom éjfeketeségébe. Később a virrasztók is csak a gyertyalángok mellett zsoltároztak.

A vecsernyén egy másik érzék is bevonódott nagypéntek titkába: az érintés. A püspök Arimateai Józsefként vitte a síri leplet, rajta a halott Krisztus alakjával. A körmenet végén a hívek e lepel alatt meghajolva léptek vissza a templomba, érezve, ahogy a selyem súrolja a fejüket.

Miután a plasztenyicát a sírba helyezték, a hívő közösség tagjai egyesével érintették csókkal Krisztus testét.

A kántorok többszólamú éneke, a halk szavú könyörgések, majd a szenvedő Jézushoz intézett Akathisztosz hitigazságokban gazdag szövege és jellegzetes dallama segítette az elmélyülést.

Az imádság így fohászkodott:

„Uram, enyhítsd meg megkövesült érzelmeimet, törd össze kemény szívemet, üsd át szent félelmeddel; sebesítsd meg szereteteddel, hogy Téged, Uram, teljes lelkemből, teljes erőmből és minden gondolatommal szeresselek! Add, hogy életem végéig szüntelen megemlékezzem üdvözítő szenvedésedről, leborulva imádjam azt.”

Ezen a nagypénteken Szabó Tamás parókus atya hirdetett igét a Krisztus sírját jelképező boltozat mellett. Beszéde az alábbiakban olvasható:

„Íme, az ember! Hallottuk és ismerjük Pilátus szavát, amellyel kimondja az ítéletet. Ő és azok, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak, csak egy embert látnak benne. Egyet közülünk, aki fogantatott, mint mi; aki családba született, mint mi; aki gyászolta édesapját, mint mi; aki kereste a hivatását, mint mi. Aki, miután e hivatást felismerte és az Atyaistentől megtanulta, igyekezett azt megélni, az Isten szeretetéről beszélni – de elbukott, vesztes lett, és most már halott. Úgy tűnik: nincs vele több gondunk, nincs tovább.

Pedig világosan megmondta Pilátusnak: király vagyok. Csak Pilátus és azok, akik a világi hatalmat és erőt keresik, nem hallják meg őt. Hiszen Ő maga mondta: »Hálát adok neked, Uram, mert kinyilatkoztattad a kicsinyeknek, és eltitkoltad a nagyok elől«. Mi pedig tudjuk, hogy király volt. Bár királysága különleges és furcsa: királyi köntöse egy kötény volt, amelyet magára kötött, és tanítványai elé térdelt, hogy megmossa a lábukat.

Király volt, de királyi lakomájához nem a nagyokat és kiváltságosokat, hanem mindenkit hívott: az utak széléről, a sövények mellől; a vakokat, a bénákat, a sántákat – minket, mindenkit hívott. Király volt, aki alázattal és szerénységgel győzte le mások gőgjét. Király volt, aki meghalt, jóllehet igaza volt.

Mi pedig Arimateai Józseffel és Nikodémussal együtt ezért királynak járó tiszteletet akartunk adni neki. Vállunkra vettük, és úgy vittük, mint győzelmes hadvezért körbe ebben a világban, jelezni akarva: »Nézzétek, bár furcsa és különleges, de király volt!«

Amikor bejöttünk a templomba, nem egy barlangba vagy egyszerű sírba helyeztük el, hanem trónra – királyi trónra. A templom közepére, a legszebb helyre állítottunk trónt, mert tudjuk, hogy ez a Király sokkal több annál, mint aminek látszik. A liturgiánkban, amelyet ma végigimádkoztunk, nemcsak Pilátus ítéletén szörnyülködtünk, nemcsak Arimateai Józseffel és Nikodémussal temettük el Krisztus testét, hanem már énekeltük az Ő győzelmi énekeit is.

Mert alászállt a poklokra, halállal legyőzte a halált; fényt vitt oda, ahol sötétség van, reményt oda, ahol reménytelenség, és szeretetet oda, ahol szeretetlenség. Ez egy különleges győzelmi bevonulás lett, amelyet nekünk, embereknek egyszer s mindenkorra megmutatott. Íme az ember, aki érettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért a mennyből alászállott!

Fogantatott a Szentlélektől, született Szűz Máriától, emberré lett. Szenvedett Poncius Pilátus alatt, meghalt és eltemették. Ő a dicsőséges Király. Az ikon is így ábrázolja őt a sírban, mert különleges és nagyszerű dicsőséget mutat meg. Azt a dicsőséget, amelyet nem pénzzel, hatalommal vagy katonák fegyverével lehet megszerezni, hanem azt, amelyet mindenkor, minden embernek át lehet adni: a remény dicsőségét, a szeretet dicsőségét, az élet és az örök élet nagyszerűségét.

Fényes és dicsőséges Király Ő, aki egyszer s mindenkorra bevonult a történelembe, és az Ő országának nem lesz vége. Így jövünk mi a Király elé. Íme a dicsőség Királya, aki előtt leborulunk, akinek testét érintjük, aki elé odatérdelünk és kérjük:

Dicsőség Királya, szállj le az alvilágba – a mi életünk alvilágába is! Szállj le a mi magányunk sokszor fájdalmas és mély poklába. Hozd oda a Te reményedet, fényedet és szeretetedet, hogy mindig érezzük mi és embertársaink a Te véghetetlen nagyságodat.

Szállj le, Uram, a mi rossz érzéseink poklába, amikor a másikban ellenséget látunk. Gyere, és világíts meg minket azzal az igazi győzelemmel, amit csak Te tudsz, hogy a Te szereteted gyógyítsa a mi rossz érzéseink poklát. Gyere, Uram, szállj le elrontott emberi kapcsolataink poklába!

Fogd meg a kezünket, ahogy megfogtad Ádámét és Éváét. Te legyél az, aki gyógyít, aki az új élet reményét, az újjáteremtett világot hozza ezekbe a kapcsolatokba, hogy észrevegyük: nemcsak ott és akkor, a világ poklába, hanem a mi életünk pillanataiba is le tudsz szállni, és életet tudsz ajándékozni.

Így vagyunk mi itt, a győzelmes Király seregei, akik szembe mernek szállni Pilátus ítéletével; akik mernek hinni ennek az új Királynak és az Ő új törvényeinek. Így vagyunk mi itt, akik kérjük és reméljük, hisszük és hirdetjük a hit, a remény, a szeretet és az élet nagyságát. Így nézzük és csodáljuk: íme az ember, íme a Király, íme a dicsőség Királya, aki ma is jön, hogy életet ajándékozzon nekünk, most és mindenkor, és örökkön-örökké. Ámen.”

A szertartásokat követően a virrasztás egész éjjel és nagyszombaton is zajlik a székesegyházban, ahol a hívek csendben, imádságos jelenléttel várják a feltámadás hajnalát, a világ Világosságát.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye