PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
„Barátom, miért jöttél?”
Húsvéti gondolatmorzsák Obbágy Lacus atyától.
Évről évre, amikor Jézus Krisztus szenvedéstörténetét olvasom a nagyhéten, mindig van egy-egy olyan mozzanat, mondat, ami megfog. Amin korábban talán átsiklott a figyelmem, de az adott évben valamiért az a mondat talál meg. Nem annyira látványos, közismert mondat az, ami idén megérintett, de ott találjuk Máté evangéliumában, még hozzá a Getszemáni-kertben zajló jelenetnél. Júdás katonák gyűrűjében érkezik, és egy cél vezérli, hogy a gonoszok kezére adja a Mestert. És Jézus feltesz egy kérdést Júdásnak, amit egyedül Máté evangélista jegyzett le: „Barátom, miért jöttél?” Ezen a kérdésen gondolkodtam az előző napokban.
Jézus barátjának nevezi azt az embert, aki másodpercekkel később elárulja Őt. Jézus barátainak nevezi a tanítványait. Barátainak hív minket is. Bizony, mi mindnyájan, akik húsvétkor ünneplőbe öltöztettük szívünket, lelkünket, otthonainkat, előkészítettük pászkás kosarainkat, és meg is töltöttük tartalommal, finom ételekkel… Mi a feltámadt Krisztus barátai vagyunk! Barátai vagyunk a Feltámadottnak, akik részesedni akarunk húsvét öröméből, látni óhajtjuk azt a Csodát, amire ember nem lehetett képes, csak az Isten… A feltámadásnak tanúi vagyunk, látjuk a húsvéti Csodát. De vajon ott voltunk-e mellette a kiszolgáltatottság, a megalázások, a korbácsütések idején is? Hol voltam én a keresztre feszítés órájában? Könnyű akkor ott lenni a barátom, a másik mellett, támogatni, segíteni, amikor nincs fájdalma, nincs gondja. De amikor igazi vigasztalásra vágyik, amikor nekem is áldozatot kell hoznom érte, a barátomért, vajon akkor ott állok-e mellette? Ismerjük a mondást: a bajban ismerszik meg az igaz barát. Krisztus, mint jó és igaz barátom, ott van velem, fogja a kezem a szenvedésben, a fájdalomban, a betegségemben, a gyászomban, a kereszthordozásomban. De ott van mellettem a sikereimben, az örömeimben is, várja, hogy velem ünnepelhessen és osztozhasson a boldogságomban.
„Barátom, miért jöttél?” A 41. zsoltárban találunk utalást arra, ami a Getszemáni-kertben történt: „Még a legjobb barátom is, akiben megbíztam, aki velem együtt evett, az is ellenem támadt.” Különös: az utolsó vacsorán még tizenketten ültek az asztalnál, aztán a kereszt alatt már csak egy valaki állt ott, János apostol. És a többiek? Féltek, bezárkóztak, elmenekültek. Hogy Jézust nem érte váratlanul ez a cserbenhagyás, az János evangéliumából derül ki, mert a búcsúbeszédében így fogalmaz: „Eljön az óra, már el is jött, amikor elszéledtek, ki-ki a maga útján, és engem magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” Mi sem panaszkodhatunk, hiszen hogyan is búcsúzik Jézus húsvét után 40 nappal a tanítványaitól? „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig!” Azaz: bármikor számíthatok rá! Barátom, Te, aki ma itt vagy és ünnepelsz, tudod, miért jöttél? Miért vagy itt? Mit jelent számunkra a húsvét? Mit jelent számunkra a feltámadás? Mit jelent számunkra az üres sír látványa?
Jézus a barátjának mond bennünket. De az igazi barátság, az kölcsönös. Akit én szeretek, akit a barátomnak tartok, azt nem hagyom cserben. Amellett kiállok, kitartok, védem és oltalmazom. Mint a testvéremet. A barátok egymást sokszor szólítják testvérnek. Sőt, a jó testvérek egymás barátai is. Szeretem húsvéti énekeink közül azt, amelyik így kezdődik: „Feltámadás napja van, világosodjunk fel ezen ünnepéllyel, és egymást, mint testvérek öleljük…” De vajon képesek vagyunk-e még ölelni? Képesek vagyunk-e még szeretni? A szeretet leglátványosabb jele az ölelés, a puszi, a csók. Ezt a gesztust afelé mutatom, akit szeretek, aki fontos nekem. Evangélium csókolás, ikoncsókolás, keresztcsókolás alkalmával kifejezem a Krisztus iránti szeretetemet. De a csókom ugye nem Júdás csókja? Az én jelenlétem nem a képmutató, áruló jelenlét?
A barátok védik, óvják, támogatják egymást. Többet kéne Krisztus mellé, az Ő oldalára állnunk. Jobban kéne keresztény hitünkre és értékrendünkre vigyázni és támaszkodni. Jobban kellene törekednünk a békére, a békességre, ami a krisztusi tanítás egyik fő motívuma. Hiszen Ő békességet jött teremteni erre a világra. Amikor feltámadása után először megjelenik a tanítványoknak, nem azt mondja, hogy gyűlölködj, hogy haragudj, hogy szidd a másikat, hogy kígyót-békát kiabálj a másikra, hogy panaszkodj… Azt mondja: Békesség nektek! Többet kéne imádkoznunk is a békéért. Lehet, úgy érezzük, mi nem halljuk a fegyverek zaját és ropogását, de attól az a háború például még a szomszédunkban van. Néhány száz kilométerre tőlünk. A háború szóból én a borút emelném ki. És azt, hogy egy háborúnak nincsenek igazi győztesei. Csak vesztesei vannak. De nem kell a szó szerinti háborúra gondolnunk. Amilyen csatatérré vált hazánk az elmúlt hónapokban, az aggasztó. Hónapok, lassan évek óta egymás torkának esünk, ha valaki másképpen gondolkodik, ahogyan mi szeretnénk. A szemünk előtt hullnak szét családok, csak azért, mert a gyerek máshogy látja a jövőt, mint a szülei. Megéri ez? Április 13-án ugyanúgy felkel majd a nap, és nekem ugyanúgy bele kell majd néznem a másik ember, szüleim, gyerekeim, szomszédom, munkatársam szemébe. A legnehezebb, mégis legfontosabb feladat embernek maradni. Hónapok óta megy az üzengetés, hogy még ennyi nap, még annyi nap… És változás lesz, vége lesz, mindenki megy a levesbe… Szeretném megkérdezni: vajon azt is így striguláztuk és vágtuk a centit, hogy hány nap van még Húsvétig? Miért hagytuk, hogy a Lényeg háttérbe szoruljon? Ha bennem nem történik meg feltámadás, a külvilágtól se várjam. Krisztus az, aki megoldja a problémát. Krisztus az, aki megváltotta a világot. Amikor Krisztust hívjuk segítségül, akkor lesz újra békesség és szeretet hazánkban és az egész világon!
A nagyhéten a Bárdos Lajos Görögkatolikus Általános Iskolában a lelki napon megkérdeztem egy másodikos diáktól, hogy tudja-e, miért feszítették keresztre Jézust. Azt mondta, azért, mert szégyellték őt. Érdekes megközelítés: vajon én szégyellem Krisztust? Akit én a barátomnak tartok, azt nem szégyellem, felvállalom, sőt, ha bántják, megvédem. Krisztus nem szégyell bennünket – pedig talán lenne miért, kettőnk közül ugyanis én vagyok a bűnös, nem Ő. Ő mégis feltámadt a halálból. Ő mégis keresi az embert, akit üdvözíteni akar. Ő mégis a barátjának nevez engem. Eljátszhatom sokszor a bizalmát, a barátságát nem veszítem el. Gondoljunk erre, és a gyűlölködés, a sárdobálás, az indulatos megnyilvánulások helyett törekedjünk a békére, a megbocsátásra és a szeretetre! Nagyon szeretem a Rómeó és Júlia musicalt, hadd idézzek belőle zárásként egy mondatot: „Lehetnénk földi mennyország, hát belül miért a pokol rág?” Miért van ez így?
Keressük a békét, legyünk mi is békesség teremtők, akarjunk mi is a feltámadt Krisztus barátaivá válni, hogy ezen az ünnepen, és életünk minden napján is egymást, mint testvérek ölelhessük át!
Obbágy Lacus atya
