Érintő – vasárnapi gondolatok Bakancsos Sándor atyával

Mk 10,32b–45

Krisztusban szeretett Testvéreim!

A mai vasárnap evangéliuma egy különös ellentmondást tár elénk. Jézus és tanítványai Jeruzsálembe tartanak. A kortársak számára ez az út „felmenetel” volt, hiszen a szent város magasan feküdt Izrael északi részéhez képest. Úgy gondolom, a tanítványok lelkében is egyfajta „felfelé” tartó mozgás élt: azt remélték, hogy a társadalmi ranglétra aljáról végre a csúcsra érnek, és Krisztus oldalán uralkodni fognak.

De a Mester szavai hideg zuhanyként érik őket. Miközben fizikailag „felfelé” tartanak Jeruzsálem felé, Jézus a „leereszkedésről” beszél. Arról, hogy átadják, megostorozzák és megölik.

Kedves Testvéreim! Isten mozgása a világban mindig felülről lefelé irányul. Ő nem azért jön, hogy meghódítson bennünket, hanem hogy megkeressen. Az isteni hatalom nem kényszer, nem erőszak és nem mások leigázása. Az Isten hatalma: szolgálat. Amikor valakinek szolgálunk, elismerjük, hogy a másik fontosabb nálunk.

Gondoljunk bele, micsoda kincs és megtiszteltetés az ember számára, hogy a Mindenség Ura az embert szolgálja!

Ez az Ő alázatának misztériuma. Jézus nem királyi trónra vágyik Jeruzsálemben, hanem a keresztre, amely a legmélyebb pont, ahová Isten a szeretetéért lehajolhat. „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45)

Egy történet szerint élt egyszer egy hatalmas király, aki hallott egy bölcs szerzetesről, aki a birodalom legtávolabbi szegletében, egy mély völgyben lakott. A király látni akarta őt, de elvárta, hogy a bölcs jöjjön el a palotájába. Üzent is neki: „Jöjj el hozzám, és megmutatom neked a dicsőségemet!” A bölcs így válaszolt: „Felség, a napfény nem hívja a virágot a magasba, hanem ő maga hajol le hozzá, hogy éltesse. Ha látni akarsz, neked kell leereszkedned.”

A király feldühödött, de a kíváncsisága győzött. Pompás kísérettel, aranyozott hintón indult el. Ám az út egyre szűkebb és sárosabb lett. A kocsi elakadt, a lovak roskadoztak. A király kénytelen volt gyalog folytatni az utat. Ahogy haladt lefelé a völgybe, le kellett vetnie nehéz palástját, mert beleakadt a tüskékbe, és le kellett vennie ékszereit is, mert csak akadályozták a mozgásban. Végül, mire a bölcs kunyhójához ért, már csak egy egyszerű ing volt rajta, poros volt és végletekig fáradt.

Ott talált rá a bölcsre, aki éppen egy nehéz követ faragott egy falhoz. A király lihegve kérdezte: „Miért kényszerítettél erre a mélységre? Mindenemet elveszítettem az úton!” A bölcs rámosolygott: „Nem vesztettél el semmit, csak a súlyokat, amik gátoltak abban, hogy ember legyél. Nézd, amíg a trónodon ültél, csak lefelé tudtál nézni az emberekre. Most, hogy itt vagy a mélyben, végre melléjük állhatsz, és segíthetsz nekik építeni. Isten is így tesz: leereszkedik a porba, hogy a vállára vegye azt, aki nem tud felegyenesedni.”

Testvéreim, ez a történet sokszor rólunk is szól. Gyakran mi is a „felfelé” vezető utat keressük: nagyobb elismerést, több hatalmat, elsőbbséget mások felett. De Jézus figyelmeztet: „Aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok.”

A kereszténység nem a társadalmi ranglétra megmászása, hanem az alázat útján való leereszkedés a másik emberhez. Isten hatalma az adás, nem az elvétel. Dicsősége a megbocsátás, nem a bosszú. Győzelme pedig a halál legyőzése azáltal, hogy önmagát adja oda értünk.

Hamarosan virágvasárnap lesz. Látni fogjuk Jézus Krisztust, amint bevonul Jeruzsálembe. Nem harci szekéren, nem fegyverekkel, hanem egy alázatos szamárvemhén. Ez az Ő „pohara” és „keresztsége”.

Kérjük a mai napon a kegyelmet, hogy ne féljünk a leereszkedéstől! Ne tartsunk attól, ha nekünk kell szolgálnunk, ha nekünk kell az utolsónak lennünk. Mert csak az tud igazán felemelkedni a feltámadás dicsőségébe, aki Jézus Krisztussal együtt kész leereszkedni a szeretet és az áldozathozatal mélységeibe. Ámen.

Szöveg: Bakancsos Sándor, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye