Azért zarándokolunk, hogy az Isten közelében legyünk – interjú Ivancsó Sándor atyával

Mi a vonzereje ennek a helynek, ami miatt Sándor atya újra és újra felkeresi többedmagával?

Éppen az, amiről a bevezetőben szó volt: 1981. június 24-én csak látták a gyermekek az Istenszülőt felhőn állva, 25-én pedig beszélt is velük, és az első szavai azok voltak, hogy „a béke királynője vagyok”.

És beleértve a világnak a háborúságait, a jugoszláviai háborút és sok minden más nehézséget, ellenségeskedést, nagyon-nagyon fontos az, hogy itt így mutatkozik meg: a béke királynője.

2010 júniusában voltam először Međugorjéban, akkor is ezt tapasztaltuk meg, saját magam is, a zarándokcsoport is, és azóta többször voltunk családdal, illetve zarándokcsoporttal (ahogy idén nyáron is). Volt nagyon sok nehézség, például vízhiány. Lejöttünk a hegyről, csurom vizesek voltunk, kiderült, hogy nincsen víz. Gondoltuk, akkor majd megmosakszunk este. Aztán a pénteki napon nemcsak Bosznia-Hercegovinát, hanem Horvátországot, de a Balkán nagy részét egy óriási áramszünet sújtotta, kiderült, hogy kiolvadnak a fagylaltozók, és így tovább.

És nem zavart senkit, nem bosszankodtunk: megoldottuk az étkezésünket, megoldottunk mindent, mert a békességnek a helyén voltunk. Tehát ez egy nagyon-nagyon pozitív kisugárzása ennek a helynek, hogy aki oda elmegy, az lelki békére talál, és rögtön megérez valamit az isteni békességből.

Negyven évvel ezelőtt ezek a fiatalok a látomásokban megtapasztaltak valamit, amiben azóta is rendíthetetlenül hisznek, de vajon mit tapasztal az, aki mondjuk a vallási turizmus egy lehetőségeként befizet egy međugorjei útra és elutazik erre a településre?

Érdemes zarándokcsoporttal menni: a vallási turista nem biztos, hogy akkora lelki élménnyel jön haza. Érdemes olyan vallásos csoporttal menni, melynek legalább egy-két pap kísérője van, ugyanis – az én véleményem szerint – ez az út elsősorban a zarándokok számára ad igazán értéket. Miért is? Azért, mert ez Bosznia-Hercegovina közepén található egy muszlim közegben, egy teljes mértékben horvátok lakta kis falu, ahol régtől kezdve imádkoztak az emberek, hiszen az 1800-as évektől kezdve már templomuk van. 1933-ban a mellettük lévő hegyen fölépítettek egy hatalmas nagy keresztet, melyben keresztereklyét helyeztek el.

Miért kaptak 1933-ban a megváltás 1900. évfordulójára egy névtelen kis boszniai faluban Szent Kereszt-ereklyét? Nem tudjuk. Talán azért, hogy a ’81-es jelenések után ehhez a kereszthez imádkozva fölmenjenek az emberek. Ez egy fizikailag megerőltető, nagyon kemény út. A keresztig jutva a római katolikus keresztút állomásait elmélkedhetjük végig. Szent II. János Pál pápa XV. állomásként odahelyeztette a feltámadásról való emlékezést is. (Az átlag keresztút Jézus sírba helyezésével véget ér, de itt nem, így a keleti keresztények számára is nagyon vonzó ez a keresztút – a feltámadás ünnepelésével válik teljessé).

Az egyik lehetőség tehát, hogy a keresztereklyét tartalmazó kereszthez fölmennek a zarándokok imádkozva, elmélkedve.

A másik: a jelenéshegy. Ez a falu másik részén található kisebb hegy, ahol ’81 óta megjelent, illetve többször megjelenik az Istenszülő a látnokoknak. Éppen most, a 43. évfordulóra készülve, kilenc estén át imádkozott ott Mária Pavlovics látnok. Sok-sok hívővel egyik este mi is föl tudtunk menni, és fél kilenctől éjfélig imádkoztunk ott együtt. Ide a rózsafüzér titkairól elmélkedve jutnak el az emberek, tehát ez is mindenképpen az imádság helye.

Međugorjéban van egy templom is, melynek különleges a története, hiszen a múlt században fölépítettek egy templomot, de ennek megsüllyedt az alapja. Így nem ott építették újjá, hanem pár tíz méterrel arrébb egy hatalmas nagy templomot létesítettek, ennek a méretnek a hatvanas években nem igazán látszott értelme vagy magyarázata. Aztán 1981 óta látszik, miért jó, hogy van egy nagy templom: mert ott több ezer ember elfér imádkozni. A templom mellett, a szentély részénél egy csodálatos tábori oltár van kialakítva térrel, hangosítással: ott pedig több tízezer ember fér el imádkozni. És ez a papok számára is egy csodálatos élmény, mert a tábori oltár több lépcsőnyire magasodik a járószint fölé, így látszik, hogy mennyire megtelik a tér egy-egy esti imádságra. Minden este háromórás imaprogram van: a nyári időszakban 6-tól 9-ig, a téli időszakban 5-től 8-ig – a templomban vagy a tábori oltárnál, időjárástól függően, és ezen több ezren vagy több tízezren vesznek részt egy-egy hétköznapon is.

Gyakorlatilag ez a három mozzanat Međugorjéban nagyon megkapó. A templomi imádság nemzetközi misével, fordítással, rózsafűzérrel, elmélkedéssel, betegekért mondott imádsággal, kereszthódolattal, szentségimádással, illetve a két hegyre való zarándoklattal.

II. János Pál pápa ezt fogalmazta meg egy interjúban: Međugorje a világ legnagyobb gyóntatószéke. Ezt magam is megtapasztaltam, megtapasztalom minden egyes zarándoklaton. A zarándokaink elvégzik a szentgyónásokat, és komoly lelki beszélgetések is folynak itt. Kis táblákkal jelezve a nemzetiséget – a gyóntatófülkékben, vagy székeknél, padoknál – gyóntatnak különféle nyelveken a papok. Előttük mindig hosszú sorok állnak, hiába van jelen sok gyóntató pap. Idén, amikor mi ott voltunk a heti átlag 50-70 pap volt egy-egy este, az emberek pedig tömött sorokban álltak gyóntatásra várva.

Kik látják el a szolgálatot a nagy templomban, a főtéren?

A ferences szerzetesek látják el a plébániát. A jelenések kezdetén a mostari püspök nem igazán volt nyitott a jelenések felé, elég sok negatív dolog történt. De aztán megváltozott a nézete és a véleménye is. Mára az egyházmegye, a ferences szerzetesek, és szerzetes nővérek – akiknek az ellátásában áll a templom melletti kis kápolna –, így együtt nagyon szépen koordinálják, hogy ekkora tömegek jussanak lelki táplálékhoz, s a nagy létszámban koncelebráló papok rendben tudják ellátni a feladatokat, hogy a hívők az áldozásban, az óránkénti szentmisében: mindenben a lelki értéket találják meg.

Milyen tapasztalat atyának görögkatolikusként és papként a római katolikus zarándokhelyen jelen lenni, jut alkalom ilyenkor is a szolgálatra?

Ez kifejezetten római katolikus templom, római katolikus rítus szerint működő szertartásokkal, imádságokkal, viszont nagyon nyitottak mindenki más felé. A mostani zarándokcsoportunkban például voltak reformátusok is, és ugyanúgy imádkoztak velünk. Természetesen szentáldozásban nem részesültek, néhányan a kehely elé járultak áldásért, és az imádságban is benne voltak, rítustól függetlenül, és nagyon megfogta őket.

Görögkatolikus papként én mindig igyekszem a legszebb miseruhámat vinni. Azért, mert a római katolikusoknál az a szokás, hogy albát (fehér miseing) kell vinni, és kapnak hozzá egy stólát. Én pedig, hogyha viszem a görögkatolikus ruhát, akkor ez eléggé kitűnik, és feltűnik másoknak is. És akkor már rögtön felteszik a kérdést, honnan jöttél? A nemzetközi szentmisén koncelebrálhatunk.

A zarándokcsoportoknak lehet napi szentmiséje a templomban, vagy a kápolnában, ezt előre le kell egyeztetni, mert óránként lehet végezni. Amikor én ott vagyok, akkor mindig van alkalom, hogy görögkatolikus Szent Liturgiát végezzünk. Természetesen mindent, ami szükséges, azt viszünk hozzá. Amikor a feleségem ott van, akkor ő vezeti az éneket, ha ő nem jön, akkor a görögkatolikusok közül valaki más vezeti az éneket.

Mindig viszek hozzá kis füzetet és mindig beszélek a görögkatolikusokról előtte. Óriási élmény, hogy megismerik a rítust azok is, akik esetleg nem ismerték, vagy akik kevésbé ismerik, dicsérik, hogy milyen szép a mi görögkatolikus szertartásunk.

A rózsafüzért, illetve a keresztúti zarándoklatokon az elmélkedéseket – ha római katolikus kollégákkal vagyunk, akkor felváltva mondjuk, és amikor rám jut a sor, akkor mindig próbálom belevinni a görögkatolikusságunkat. Ilyenkor beszélek akár az ünnepekről, akár az ikonokról, akár a görögkatolikus ünnepi énekeinkről néhány szót, ami hozzátehető. Általában pozitív visszajelzések érkeznek, hogy erről még nem is hallottak, vagy hallottak már, de szép most újra feleleveníteni.

Görögkatolikus papként gyóntathatunk természetesen görög- és római katolikusokat is. Aki magyar nyelvűként jön gyónni, annak természetesen segítünk. Gyakoriak az olyan vicces helyzetek is, amikor az olaszok összetévesztik a zászlókat és a magyar trikolórhoz állnak sorba. Majd’ minden zarándoklatnál előfordult, hogy akár felvidéki, akár külföldön dolgozó, akár máshonnan – nem feltétlenül trianoni határokon belüli országból – érkező magyar zarándokok nagy örömmel tapasztalják meg, hogy van magyar pap, akinél gyónni lehet, beszélgetni lehet, és a kápolnában akár római, akár görögkatolikus liturgián, misén részt vesznek. Természetesen mindig van prédikáció is, igyekszünk tanítást adni újból és újból.

Hogyan épül fel a zarándoklat ideje? Mennyire tud csak a saját közösségének a pasztorálására odafigyelni, és jut-e idő a saját lelki épülésére?

Ez a kettő teljesen összefügg: Međugorjéba zarándokolni egy papnak komoly lelki megterhelés, hiszen sok mindenre készülünk, ráadásul nem tudjuk, pontosan mi vár ránk, így mindig többre, több mindennel készülünk.

A felépítése: odaérkezés után, a következő reggel a Krizsevácra, Kereszthegyre megyünk fel. Fizikailag ez a legnehezebb. Ez általában hajnali indulást jelent, mert egyrészt – tavasszal, kora nyáron és őszi időkben van a zarándoklat – ez egy elég meleg vidék. Másrészt pedig vannak olyan időszakok, amikor sok csoport van ott, és hogy ne zavarjuk egymást, általában korán, 5-6 óra körül indulunk reggel fel a hegyre. Ez mintegy 3,5-4 óra. A hegyről leérve általában dél körül kezdődik a magyar mise, utána pihenő, esetleg más program. Aztán 5 vagy 6 órakor kezdődik az esti imaprogram, ami 8 vagy 9 óráig tart, így ezzel gyakorlatilag a nap meg is van szentelve.

Másik nap, hasonlóan korán indulva a jelenések hegyére, a rózsafüzér titkokról elmélkedve teszünk meg egy hasonlóan nehéz zarándoklatot. Ez után is dél körül magyar nyelvű Szent Liturgiát végzünk. És vagy az első napon, a keresztúti zarándoklat vagy a második napon, a jelenések hegyi zarándoklat után meglátogatunk egy közösséget. Ugyanis Međugorjéban van egy Cenacolo nevezetű közösség, ami egy bizonyos Elvira nővérnek a szervezéséből alakult ki, ahol szenvedélybetegséggel küzdőket gyógyítanak, vagy gyógyítják önmagukat: imádsággal, munkával, és ott tanúságtételeket tudunk meghallgatni.

A harmadik napon elmegyünk egy Tihaljina nevezetű, 40 kilométerre lévő templomba, melyet szintén ferencesek látnak el. Ennek az a története, hogy a kommunista Jugoszláviában nem nézték jó szemmel a Međugorjéban lévő ferences szerzeteseknek a jelenésekhez való pozitív hozzáállását, üldözték őket, börtönbe zárták Jozo Zovko atyát. Az elöljárója Međugorjéból elhelyezte Tihaljinába, viszont a zarándokok utána mentek, és vittek oda egy szép Mária-szobrot is, és azóta, akik Međugorjéba zarándokolnak, ehhez a templomhoz is el szoktak menni imádkozni. Ahogy tettük mi is. Bekapcsolódtunk a mostani csoportunkkal az éppen zajló, csodálatosan szép görögkatolikus Szent Liturgiába.

A természet szépségeit is megnézzük a zarándoklat során. Nem messze Međugorjétól található a Kravica-vízesés, egy igazi természeti szépség, ahol 30-40 méter magasról szinte félkörben zuhog le a víz a tóba. Ott egy kicsit fizikailag felüdülünk.

Az utolsó napon általában egy picit szabadabb a program. Ahogy már említettem, a mindennapi esti imádság és a mindennapi magyar szentmise, Szent Liturgia mellett felkeressük a ferences atyák közül Slavko atya sírját is a templom közvetlen közelében, aki Jozo Zovko atya mellett Međugorjénak a motorja volt. Ott általában görögkatolikus imákat szoktunk érte mondani, panachidát.

Međugorjéban van még egy különlegesség: 1998 óta egy hatalmas, 8-10 méter magas bronz szobor áll, ami egy kiterjesztett karú Krisztust ábrázol, mintha egy testlenyomatos keresztből emelkedne ki, úgy hívjuk ezt, hogy a Feltámad Krisztus, és ott is szoktunk imádkozni. Ennek a szobornak a jobb térdéből általában imádság közben valamiféle folyadék szivárog, több fénykép van róla, többen letörlik, magukkal hozzák, vizsgálat nincs róla, de ez is nagyon megfogja az embereket.

Este egy nemzetközi program van, ami a kereszthódolattal fejeződik be, és akkor indulunk hazafelé.

A međugorjei zarándoklatunk általában a béke és a Szent Kereszt jegyében zajlik.

Milyen imaszándékokat vagy milyen szívbe ültetett zarándokfelajánlásokat visznek oda a magyar csoportok Sándor atyának a vezetésével, van-e erről valamiféle tudomása atyának, illetve, lehet-e ilyenről tudni?

A ’81-es jelenések kezdete után nagyon hamar elhangzott, hogy mi is Međugorjénak az igaz értéke. A Szűzanya, az Istenszülő azt mondta a gyerekeknek, hogy adok nektek öt követ, Góliát, az ördög ellen, ahogy Dávidnak a parittyájában volt a kő, és legyőzte Góliátot. És ez az öt kő: az imádság – a szívből jövő imádság, a rózsafüzér és a családi ima, a második az oltáriszentség, a szentmise, vagy Szent Liturgia, a harmadik a Szentírás, a Biblia, a negyedik a böjt, és az ötödik a szentgyónás.

Ha ezt az öt Međugorjéból származó, vagy onnan értéket adó szándékot, „követ” magunk elé állítjuk, akkor máris ott vannak a szándékaink.

Természetesen mindig van nekem is saját szándékom: híveim, családom, betegek, zarándoktársak, imádságot kérők, gyermekáldásra várók, és lehetne nagyon sokáig folytatni a sort. Mindig vannak a csoportból is az embereknek imaszándékaik, melyeket a magyar szertartásokon fel is olvasunk, illetve a keresztúti imádság és a rózsafűzér úti imádság előtt mindig elmondjuk, hogy milyen nyilvános szándékok vannak: hazánktól kezdődően az egyházunk vezetéséért, szerzetesekért, hivatásukért, és az előbb említettekért mindig és mindenkiért imádkozunk. Lelki beszélgetésekből annyit azért elmondhatok, hogy a zarándokok általában elég nagy terhekkel jönnek, és ezek közül – a hazafelé jövő vagy az ott lévő beszélgetések alapján – elég soktól meg tudnak szabadulni.

Hányszor járt már a zarándokúton Međugorjéban?

2010 júniusában volt az első, és voltunk családdal, baráti társasággal, saját szervezésű csoporttal, a zarándok utazási irodának a csoportjával és más közösség által szervezett csoportokkal, azt hiszem, hogy a huszonegyedik volt a mostani.

Melyek voltak azok az élmények, amelyek ezen zarándoklatok során legmélyebben megmaradtak atyában?

A legeslegelső zarándoklatunkon megálltunk Balatonkeresztúron, és odajött hozzám egy zarándok. Azt mondta, hogy „én atyára vártam”. Másfél órája ismert, Budapesttől a buszon. Aztán kiderült, hogy házasságrendezéstől kezdve mindenféle dolgokban tudtam neki segíteni, nagyon konkrétan és nagyon mélyen.

Nagyon sok ima meghallgatásáról jön visszajelzés, mert szoktam kérni, hogy jelezzék, ha tényleg azt érzik, hogy imádkoztunk valamiért vagy felajánlottuk a zarándoklatot és az meghallgatásra talált. Elsősorban gyermekáldás, szenvedélybetegségből való szabadulás, betegségből való gyógyulásokról szólnak ezek – ami nem feltétlenül csoda, de ő mindenképpen annak tulajdonítja, hogy a Jóisten vagy Szűzanya segített neki a gyógyulásban. És ilyenekről jönnek visszajelzések.

Személyes élmények? Én mindig feltöltődöm, újból és újból nagyon sok szép lelki ajándékot kapok. A hat látnok közül mind a hattal tudtam pár szót – természetesen tolmáccsal – beszélni. Nagyon megkapó az, hogy ők magukat abszolút nem akarják előtérbe helyezni, nagyon nehéz őket személyesen megtalálni. Nem állnak rá arra, hogy ők beszéljenek, előálljanak, illetve ha igen, akkor csak az imádságban.

A legutolsó néhány szép élmény: a 43. évfordulóra készülve kilenceddel készültek az esti programban, és minden háromórás esti programnak a közepe táján, az esti szentmisének a végén Iván és Mária a magasztalást előimádkozták, és az ott lévő papok, zarándokok az Ave Mariával válaszoltak rá. És ők utána el is mentek a tábori oltártól. Az én ruhám feltűnő, így rám néztek és oda mosolyogtak.

S a pénteki napon, amikor a szentmise után bementünk a sekrestyébe, hogy a nagy melegben csak reverendában vagy papi civilben menjünk vissza a kereszthódolatra, akkor érdekes módon még ott volt a sekrestyében Iván és Mária, pedig előző napokon nem maradtak sokáig. És akkor is rám mosolyogtak. És mivel már találkoztunk, vettem a bátorságot és odaléptem hozzájuk: Ivánnal egy kemény kézfogással, Máriával pedig egy mosolygós öleléssel köszöntöttük egymást.

Mondtam nekik, hogy mi indulunk mindjárt hazafelé Magyarországra. Mondták, hogy akkor ők egyrészt imádkoznak értünk, másrészt este fél tizenkettőkor a mi szándékainkat is oda viszik a Szűzanyával való találkozáshoz. Még annyit mondtam nekik, hogy előző este mi is ott voltunk fönn a hegyen, amikor néhány tíz méterre voltak tőlünk a jelenést megtapasztalva, és együtt tudtunk imádkozni.

Ez óriási pozitív élményt adott nekem, hogy azok az emberek, akik érik a Szűzanya közelségét, látják, beszélni tudnak vele, hozzám is közel állóak lettek, és valahogy rajtuk keresztül – úgy érzem –, hogy egy picit én is, illetve a csoport is még közelebb tudott kerülni hozzá.

Nagyon sokszor előfordul az, hogy akár a keresztúti, akár a rózsafüzér-elmélkedésen, akár a napi prédikációban odajön valaki, és azt állítja, hogy ez a szó, ez a mondat neki szólt, kérdezi, ezt honnan vettem. Valaki megkérdezte, hogy mikor készültem a prédikációmra? Mert a mise előtti beszélgetésben ő pont ezeket a gondokat fölvetette, én pedig a prédikációban nagyon szépen válaszoltam neki. Ezt válaszoltam: este is találkoztunk, láthatta, hogy cetlit írtam, én erre este készültem, de ilyen a Gondviselés, hogy akkor ön most erre így kapott választ. Ezek olyan lelki dolgok, melyek nekem megerősítést adnak, hogy az Istenszülő fölhasznál, mint egy segítőt, vagy eszközt, vagy nem is tudom mit…, felhasználja a papi munkámat azért, hogy mégiscsak sok embernek tudjak segíteni.

És ez a segítség vagy ez a közelkerülés a Szűzanyához nem szakad meg akkor, amikor buszra ülnek és hazaérkeznek? Ha jól tudom, atya itthon is szokott međugorjei imaalkalmakat tartani.

Igen. Hogy kicsit messzebbről kezdjem a választ:

Međugorjéban a legelső jelenéskor, 1981. június 24-én Mária a gyermek Jézussal a karján jelent meg. Pedig karácsonykor szokott a gyermek Jézussal a karján megjelenni, máskor egyedül. Ahogy a templom szentélyének és a tábori oltárnak a vonalában fölállítódott 1998-ban az előbb említett Feltámadt Krisztus szobor, azt mondtam, hogy itt is a kettő összekapcsolódik: ugyanis mindenképpen az a nagyon fontos, hogy Szűz Mária mindig arra hív, hogy Krisztushoz menjünk. Ő mindig az útmutatást adja, azt, hogy az ő Fia az Út, az Igazság és az Élet. Azt mutatja, azt jelképezi, amit Jézus mondott, hogy „én általam juttok az Atyához”; illetve ami a kánai menyegzőn elhangzott: „tegyétek, amit mond”. Tehát bármennyire is egyedül van Mária ábrázolva – a római katolikus hagyományban ez gyakran van így, már a görögkatolikus vagy keleti szertartásúak számára Mária Krisztusra mutató ábrázolása nem annyira ismeretlen –, mégis azt érezzük, hogy minden, de minden rajta keresztül Krisztusra utal, Krisztusra mutat.

És akkor itt tudnék visszatérni ahhoz, hogy alakult ki az imaest.

2010-ben voltam először Međugorjéban, és akkor már elég sok ismerősünk, zarándoktársunk volt ott velünk, mert előtte a 2008-as februári gyergyószentmiklósi könnyezést – először családunkkal láttuk, utána pedig híveinkkel – is többször megnéztük, s az is nagyon megfogta az embereket.

És akkor jórészt a feleségem indíttatására jött az az ötlet, hogy ezeket az embereket, akiket ismerünk, és akikkel a zarándoklatokon olyan szépen tudunk együtt imádkozni, próbáljuk meg egy imaközösségként összefogni. Én egy picit „tamáskodtam”, hogy jó-jó...

Aztán 2010 októberében Međugorjéból hazajövet – júniusban és októberben is voltam – a buszon megérintett a gondolat, hogy „te mitől félsz”? Ha csak néhányan lesznek, akkor annyian imádkozunk, „mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”. Ehhez képest első alkalommal huszonheten voltunk, és 2010. november 27-től számítva most már a 164. imaalkalmunk lesz, mert ezt azóta minden hónap 27-én este 6-tól megtartjuk. 7-ig vagy 7 óra 20 percig, kb. 1 óra vagy 1 óra 20 perces imaestet tartunk. Nyírkátán kezdtük el, Nyírcsaholyban folytattuk, most Csengerben végezzük a međugorjei imaesteket.

A covid alatt a feleségemmel végeztük. A nyírcsaholyi templomban volt templomrádió, így ott be tudtak kapcsolódni online, vagyis nem szakadt meg, nem szűnt meg, és hol többen, hol kevesebben jöttek. Csenger elég messze van mindentől, de most is megerősítettek sokan a szeretetláng imaközösségből, hogy de ők tudják ám, hogy 27-én este 6-kor imádkozunk, úgyhogy otthon, a templomokban, vagy a kápolnájukban, de imádkoznak velünk és értünk. Így az imádság nagyon-nagyon sok embert összeköt, összefog.

És mi ennek a gyümölcse, az eredménye? Nagyon-nagyon sok imameghallgatás. Nagyon-nagyon sok visszajelzés. Hiszen ide is lehet és kell szándékokat hozni. Jómagam is megfogalmazok szándékokat, de sokan hozzák papíron, vagy nekem elmondva és leírva, amelyekért imádkozunk, amelyekért a Szent Liturgiát mutatom be. És sokszor 1-2 hónap vagy fél év, 1 év múlva jön a visszajelzés, hogy megszületett a pici baba, letette a férjem a poharat, a betegség mégis jóra fordult, nem vakult meg a gyermek – csak hogy hirtelen néhányat említsek a különleges meghallgatások közül. És én minderre azt mondom, hogy az imaest, az ima óriási eredményt, óriási hatást és gyümölcsöt hoz.

Miben látja atya a zarándoklat – legyen az gyalogos, buszos, motoros vagy éppen kerékpáros – lényegét, jelentőségét a keresztény ember életében?

Erről is lehetne nagyon sokat beszélni. Éppen szombaton megyünk kerékpárral Csengerből Máriapócsra. Július végén gyalog megyünk úgy, hogy Csengerben imádkozunk, Mátészalkáig autóval megyünk, majd onnan gyalog éjszaka Pócsra, illetve az említett Hajdúdorog-Máriapócs gyalogos zarándoklatot is papként vezetem.

Mi a lényege? Az, hogy elinduljunk valahonnan, és eljussunk valahová. Itt lehet a költőnek a szavát idézni: az út lélektől lélekig. És nemcsak az emberi találkozások, hanem az isteni vagy Istenszülői találkozások vannak benne. Lényege a zarándoklatnak, hogy mindig lehetőség szerint templomból induljunk el és templomba érkezzünk meg. Számomra lényeges, hogy a zarándoklat legyen egyfajta lelki segítség – ahogyan Međugorjéba menet az autóbuszon is nagyon sokat imádkozunk, de bármelyik másik zarándoklaton is, gyalogosan is: imádkozzunk, és többször legyen benne elmélkedés. Ne csak a monoton imádság uralja, hanem legyenek benne gondolatok, amin töprengeni tud a résztvevő. És akkor kap hozzá valamit az ember: lehet, hogy csak egy szót, lehet, hogy öt elmélkedésből egyet sem, de a hatodikból valami mégis megfogja, és utána azt mondja, hogy igen, érdemes volt eljönni.

A magyarországi zarándoklataink sokszor Máriapócs felé irányulnak, Máriapócson hálát adni, és Máriapócson a Szent Liturgiában kérni az Istenszülő és Szentháromságos Istennek az áldását, segítségét, ajándékait. De ha máshová megyünk zarándokolni, akkor is a szentmisének, Szent Liturgiának központi szerepe legyen, mert hová is érkezünk? Az Istenhez érkezünk, az Istenhez érkezzünk!

Reményik Sándor verse van bennem sokszor, hogy

„Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.”

Vegyük észre azokat az apróbb-nagyobb jeleket, melyeken keresztül megszólít minket az Isten, vagy megszólít minket az Istenszülő. Vegyük észre, és tudatosítsuk azt, hogy miért zarándokolunk. Azért, hogy az Isten közelében legyünk.

Minden vallásban van kiemelkedő zarándokúticél. Az iszlám vallás Mekkába hívja a híveit. A zsidó vallást gyakorlók ellátogatnak a jeruzsálemi Siratófalhoz. Az útkeresők elindulnak az El Caminón. Atya szerint van-e ilyen kihagyhatatlan zarándokúticél a keresztények számára? Melyiket javasolná és miért?

Hazabeszélve természetesen Máriapócs. A görögkatolikusságunk, a szívünk közepe Máriapócs. Ha Máriapócsra elmegy valaki, akkor biztos, hogy óriási értéket talál. Azt fontos hangsúlyozni, hogy ne csak úgy bemenjen és szétnézzen, hanem egyrészt kapjon róla ismertetést, másrészt lehetőség szerint imádságon vegyen részt, mert akkor már megnyílik a lelke és már kap valamit.

Međugorje nekem Máriapócson túl vagy mellett nagyon nagy értéket ad. Elég hosszú ideig tart oda eljutni, s ha imádsággal fölkészülök, a békére találok rá.

A Gondviselés adta, hogy jártam zarándokcsoporttal Czestochowában, Csíksomlyón, Mariazellben is és nagyon sokszor Međugorjéban. Gyakorlatilag a Mária-útnak a fontos részein ott voltunk, és hogyha ezeket a helyszíneket észak-déli és kelet-nyugati irányba rátesszük a térképre, akkor az keresztet rajzol Európára, melynek közepe, szívem szerint Máriapócs.

Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést atyának, és további jó zarándoklétet kívánok!

Köszönöm én is, és örülök, ha tudok valakinek segíteni: bármelyik zarándoklatunkra nagyon nagy szeretettel hívunk mindenkit, akár rövidebb, akár hosszabb távra, ha pedig nem tud részt venni, de egy fohásszal belekapcsolódik, akkor annak érezzük az erejét, gyümölcsét, és mi mindig imádkozunk, a velünk és értünk imádkozóért is.

Az interjú nyomtatásban megjelent a Görögkatolikus Kalendárium 2025-ös számában.

Szerző: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye, fotó: magánarchívum

Nyíregyházi Egyházmegye