I am not alone - A Greek Catholic student priest

– Hogyan indult az út Róma felé és milyen állomásokon keresztül jutottak el a találkozóra?

– Vasárnap zártuk a tanévet a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán. Hétfőn kora reggel indultunk Nyíregyházáról a szeminárium egy kisebb csoportjával: nyolc növendék és az elöljáró, Dudás György atya. Hosszú volt az út. Velencében megálltunk, megnéztük a Szent Márk-székesegyházat.

Kedden reggel érkeztünk meg. Nyolc órakor a Piazza Pián, az Angyalvár melletti téren gyülekeztek a szeminaristák a kispapok nemzetközi találkozójára. Közös imádsággal várakoztunk. Már a találkozást megelőző pár óra is izgalmas volt, ahogy összetömörültünk a téren. Nagyon sokan voltunk – az énekek is mutatták, mennyire sokfelől; kifejezetten szép volt, hogy közösen is énekeltünk latin himnuszokat, például a Salve Reginát és az Alma Redemptoris Matert. Magyar ajkú kispapok rajtunk kívül még Gyulafehérvárról érkeztek.

Énekszóval vonultunk be a Szent Péter-bazilikába, hogy találkozzunk a Szentatyával. Nagy volt az öröm, hogy megtisztelt bennünket.

– Volt már korábban hasonló nemzetközi egyházi eseményen?

– Még nem, és Rómába is most jutottam el először. Igazán mély benyomást tett rám, tele volt papnövendékkel az egész bazilika. Róma különleges élmény. Az egész városban pezseg az élet. Az utcákon temérdek különböző szerzetest láttunk. Volt, akiről nem is tudtuk megállapítani, hogy milyen rendbe tartozik, mert olyan távoli országból érkezett. Sokakkal szóba elegyedtünk. Nagyon izgalmas volt.

– Mi volt az a személyes élmény vagy benyomás, amely leginkább megragadta a találkozón?

– Az volt nagyon jó ebben a találkozóban, hogy megérezhettem: sokan vagyunk.

Vannak időszakok, amikor az ember azt érzi, egyedül van. Ezekből a közösségi pillanatokból lehet meríteni. Erre tudunk emlékezni később, amikor egyedül érezzük magunkat.

A Szentatya szeretetét fejezte ki, és megáldott bennünket. Valóban megfogott ez az élmény, hogy nem vagyok egyedül, hogy közösen cipeljük a terhet, végezzük a feladatot és vállaljuk a felelősséget, amit a Jóisten ránk bízott. Ez nagyon megerősítő volt.

A felelősség, amivel készülünk a papságra, időnként bizony nehéznek tűnhet, akár félelmet is kelthet az emberben. Főként, ha belegondolok ennek a hivatásnak a valódi mélységébe.

Itt megtapasztaltuk, hogy nem egyedül készülünk, hanem közösségben. Jézus Krisztus alapította az Egyházunkat, ő választott mindannyiunkat, ő vezet bennünket ezen az úton, és ez a lényeg! Egyedül erre lehet alapozni egy papi hivatást.

– Mit üzent Önnek személyesen a Szentatya beszéde?

– Nekem személyes kedvencem Szent Ágoston. Felfigyeltem a tőle idézett gondolatokra. Megszólított, hogy a szívünket kell figyelni, és a szívünkben találkozhatunk az Istennel.

Valójában minden ott kezdődik: ha a személyes belső kapcsolatom, az imaéletem a helyén van, akkor tud kezdődni a hiteles keresztény, a hiteles papi, papnövendéki életem. Amíg ez nincs meg,

amíg nem a szívemből látok, addig nem kezdtem bele a feladatomba.

– Elsőéves lesz szeptemberben. Hogyan látja jövőjét a papságra készülve?

– Arra készülök, hogy a papságomban mindig ott tudjak a legjobban teljesíteni, és a legjobban önmagamat adni, ahol szükség van rám. Hiszem, hogy a Gondviselés működik, és nem hiába kapunk embereket, lehetőségeket, helyeket. Arra készülök, hogy a lehető legjobban tudjam mindig azt nyújtani, amire éppen szüksége van az Egyháznak, a mi görögkatolikus nagycsaládunknak.

– A képzésben lévő növendékektől azt kéri Leó pápa: „dolgozzanak belső világukon”. Ez visszhangra talált Önben?

– A helyes önismeret, a magunk személyének helyes értelmezése rendkívül fontos. Már a képzésünk első évében is nagy hangsúlyt fektettek erre. Egy pszichológus járt hozzánk önismereti tréningeket tartani. Olyan dolgokat tanultam ezeken az alkalmakon, amelyek által magamat a közösségben jobban el tudtam helyezni. Egyre világosabban látom, hogy milyen karakter vagyok, hogyan kell viszonyulnom akár a többiekhez, akár a feladatokhoz. Örülök, hogy a Szentatya ebben is tanít bennünket.

Akkor tudom igazán szeretni az Istent is, a többi embert is, ha magammal tisztában vagyok, ha magamat reálisan látom. Vakvágányon vagyok, ha nincsen rendes önképem és hamis vágyakat, célokat űzök.

– Folytatódik még a római látogatás?

– Igen, bejárjuk a nagy bazilikákat. Már meglátogattuk a görög kollégiumot, ahol együtt Szent Liturgiát ünnepeltünk. Lélekemelő volt. Ami még számomra lenyűgöző, az a római életérzés. A mediterrán kultúra, ami körülöleli itt az embert, engem elvarázsolt. Népes város Róma, de az emberek nagyon kedvesek, boldogan fogadnak bennünket.

Róma története összefonódik sok-sok vértanúval. Olyan emberekkel, akik a vértanúságig vállalták  a hitüket vészterhes időkben, vérükkel öntözték a földet, az Egyháznak értékes táptalajt teremtettek, amiből kifejlődhetett a jövő Egyháza.

Életüket áldozták azért, hogy mi ezt a közösséget itt Rómában és az egész világon megélhessük. Ez a gondolat mélyen megérintett.

A vértanúk életpéldája itt kézzelfogható, elzarándokolhatunk ereklyéikhez.

Fotók: Görögkatolikus Papnevelő Intézet Facebook-oldala; Vatican Media

Szerző: Trauttwein Éva/Magyar Kurír, indexfotó: Kalász Nándor közösségi oldala

Nyíregyházi Egyházmegye