Érintő – vasárnapi gondolatok Bakancsos Sándor atyával

Mk 15,43-16,8

Krisztusban kedves Testvéreim!

A kenethozó asszonyok életét díszítő erények közül leginkább Krisztus iránti lángoló buzgalmuk, mély tiszteletük és rendkívüli lelki bátorságuk tündököl. Emlékezzünk vissza: milyen szigorú őrséget állítottak a zsidók és Pilátus a mi Megváltónk sírjához! Mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a tanítványokat az Úr testének elvitelében: hatalmas követ gördítettek a bejárathoz, lepecsételték azt, és felfegyverzett katonákat állítottak strázsára.

Ám mindez nem rettentette meg a szent asszonyokat. Buzgalmuk és tiszteletük legyőzött minden akadályt. Elhatározásukban még a sírnál álló fegyveres őrség sem tudta őket megingatni. Szívüket és elméjüket egyetlen vágy vezérelte: hogy teljes hittel és hódolattal szolgáljanak legdrágább Megváltójuk temetésén.

Ma itt vannak ezek az asszonyok, akik bátrabbnak bizonyultak a férfiaknál! Miközben a tanítványok a zsidóktól való félelmükben elrejtőztek, sőt Péter – a hitben oly buzgó szikla – háromszor is megtagadta Urát, addig ezek a természetüknél fogva törékeny nők rettenthetetlennek mutatkoztak. Nem riasztotta vissza őket a katonák brutalitása, sem a zsidók haragja.

Míg a férfiak szétszéledtek, ők a napvilágra léptek. Elmentek a piacra, hogy drága mirhát és illatszereket vásároljanak, hogy megkenjék Krisztus éltető testét. Szeretetük ereje felülmúlt minden emberi számítást. Bennük teljesedett be az Írás: „…az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9). Ők az apostolok előtt végezték el az apostoli munkát, és a mártírok előtt mutattak mártír-lelkületet.

A Szent Evangélium név szerint is megemlékezik róluk. Az élükön a lángoló szívű Mária Magdolna állt. Ott volt még Mária, Jakab és József anyja; Mária, Kleofás felesége; és Szalóme, Zebedeus fiainak anyja. Velük tartott Johanna, Heródes udvarmesterének felesége, Zsuzsanna, valamint a betániai testvérpár, Márta és Mária.

Ezek az asszonyok nem csupán vendégül látták az Urat, és vagyonukból nemcsak szolgálták Őt, hanem szilárdan hitték: Jézus a Krisztus, az Isten Fia. Életük tiszta volt, imádsággal, böjttel és irgalmassággal teljes.

Úgy gondolom, hogy a kenethozó asszonyok legnagyobb hőstette a Golgotán bontakozott ki. Amikor a tanítványok elmenekültek, ők – Isten Anyjával és Szent Jánossal, a szeretett apostolával együtt – végigkísérték az Urat a keresztúton. Hallották a Megváltó vigasztaló szavait: „Jeruzsálem leányai – mondta nekik –, ne engem sirassatok” (Lk 23,28). Tanúi voltak a legborzalmasabb pillanatoknak: látták a szögeket, hallották a kalapácsütéseket. Átélték a nap elsötétedését és a föld rengését. Hallották Krisztus utolsó szavait és a gyilkosaiért mondott megbocsátó imáját: „Atyám, bocsáss meg nekik...” (Lk 23,34). Végignézték, amint sorsot vetnek Jézus köntösére.

Ők nem féltek a katonáktól, sem a gúnyolódó tömegtől. Hitük szilárdabb volt a kőnél, szeretetük pedig erősebb a halálnál. Nem veszítették el reményüket akkor sem, amikor az Élet Ura a sírba tétetett.

Eszembe jut egy történet az idős szerzetesről, aki egy kolostor kertjében élt, s akinek csak egyetlen feladata volt: gondozni a kert közepén álló magányos rózsatövet. Az öreg minden áldott nap, pirkadatkor és alkonyatkor ott térdelt a növény mellett. Megtisztította a földet a gyomoktól, vizet hordott neki a távoli kútról, és halkan beszélt hozzá.

A fiatal novíciusok néha összesúgtak a háta mögött: – Miért pazarolja az idejét és az erejét arra az egyetlen tőre? Hiszen alig hoz virágot, és senki nem látja ott a kert eldugott sarkában. Mennyi fontosabb dolog lenne a kolostorban: kódexeket másolni, falat javítani vagy a kapuban fogadni a zarándokokat!

Egy nap az apát magához hívta a szerzetest, és megkérdezte tőle: – Testvér, nem érzed fárasztónak ezt a jelentéktelen munkát? Hiszen a rózsa nem köszöni meg, és a világi dicsőség is elkerül érte.

Az öreg szerzetes elmosolyodott, és így válaszolt: – Atyám, én nem a rózsáért teszem, és nem is a dicsőségért. Azért teszem, mert amikor a Megváltó visszatér, nem azt fogja kérdezni, hogy hány kódexet írtam tele, vagy hány hatalmas falat emeltem. Azt fogja kérdezni: „Ott maradtál-e a helyeden, ahol rád bíztam az életet? Szerettél-e akkor is, amikor mindenki más elment?”

Kedves testvérek! Ahogy a szerzetes a magányos rózsát, úgy az asszonyok a holtnak hitt Krisztust gondozták, amikor már senki nem várt tőle „hasznot”. A világ szemében a mirhával való megkenés „pazarlás” vagy „felesleges kockázat” volt, de Isten szemében ez volt a legdrágább áldozat. Nem a feladat nagysága számít, hanem a szeretet mértéke, amivel végezzük.

Úgy gondolom, hogy ez a történet is azt tanítja, hogy a legnagyobb hőstettek gyakran csendben, a „kert sarkában” vagy a sír homályában születnek, távol a világ zajától.

Kedves testvéreim! Adjon nekünk is az Úr a kenethozó asszonyokéhoz hasonló tiszta hitet és rettenthetetlen buzgalmat, hogy mi is méltók lehessünk Krisztus szolgálatára és feltámadásának hirdetésére! Ámen.

Szerző: Bakancsos Sándor, fotó: Zadubenszki Norbert

Nyíregyházi Egyházmegye