Érintő – vasárnapi gondolatok Bakancsos Sándor atyával

Lk 7,11–16

Krisztusban szeretett testvéreim!

Képzeljük el, ahogy ma Jézus Krisztus bevonul Naimba tanítványaival, az apostolokkal és sok emberrel. S itt egy özvegyasszony – aki a fiát temeti – kimegy elé, és vele az egész sokaság.

Ez az özvegy látszólag jó ember volt, fia temetésére sokan eljöttek, hogy enyhítsék a bánatát és a fájdalmát. Jézus Krisztus is eljött pont ebbe a városba, hogy segítsen neki is.

Mert Isten ismer mindannyiunkat: tudja, mi a jó és mi a rossz bennünk, mi az elviselhető, mi a szép és mi a gonosz – Isten mindezt tudja. És néha a kérésünk nélkül is beavatkozik az életünkbe. Ma eljön Naimba, hogy megvigasztalja az özvegyasszonyt a fájdalmában. Feltámasztotta a fiát anélkül, hogy megkérdezte volna, mert az asszony jó ember volt. Ezért nem véletlen, hogy a sok özvegy közül, akiknek gyermekei meghaltak Izraelben, Jézus pont őrá fordította a tekintetét. És ez a sokaság, amely a fia temetésére jött, mindezt tanúsítja.

Azt gondolom, hogy az Úr, ahogyan kétezer évvel ezelőtt a naimi özveggyel tette, úgy ma is minden jóakaratú emberre vigyáz, rájuk néz, gondol rájuk, és az üdvösségükre vágyik.

„Amikor meglátta őt az Úr, megesett rajta a szíve, és ezt mondta neki: Ne sírj!” (Lk 7,13)

Mert Jézus nem akarta, hogy az özvegyasszony sírjon, ezért szeretetből közbelép. Ő az Isten Fia, aki mindig életet, reményt hoz a legkilátástalanabb helyzetekbe is. „Majd odament, és megérintette a hordágyat. Erre azok, akik vitték, megálltak. Ezt mondta: »Ifjú! Mondom neked, kelj föl!« A halott pedig felült, és beszélni kezdett. Ekkor átadta őt anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem…” (Lk 7,14–16)

Eszembe jut egy történet a kis facsemetéről, akinek a kertész egy erős kőrisfakarót kötözött oda törékeny törzséhez, hogy támasza legyen és segítsen neki egyenesen nőni.

Amikor a szél táncba hívta, a fiatal facsemete nyugtalanul rázogatta egyre dúsabb lombját, jobbra-balra hajladozott és kiabált: Engedj már el, kérlek, miért fogsz ilyen szorosan? Nézd, hogy ringatóznak a többiek a szélben! Miért csak nekem kell vigyázban állnom?

Azért, mert eltörnél – ismételgette hajthatatlanul a karó. – Vagy pedig rossz tartást vennél fel, megcsúnyulnál és meggörbülnél.

Csak azért mondod ezt, mert öreg vagy és irigy! Engedj el!

A fiatal fa minden erejéből igyekezett kiszabadulni, de az öreg karó szilárdan ellenállt, és erősebben, elszántabban szorította, mint valaha.

Egy nyári este mennydörgés, villámlás és pusztító jégverés kíséretében valóságos orkán zúdult a vidékre. A tomboló szélvihar vad ölelésében vergődve a fácska minden ízében recsegett-ropogott, lombja szinte a földet súrolta. A legerősebb szélrohamok majdnem kitépték a földből a gyökereit. Végem van – gondolta a fa. Tarts ki, fiacskám – kiáltotta a vén karó, amely összeszedte agg rostjainak minden erejét és szembeszállt a förgeteggel.

Nehéz, hosszú és fárasztó harc volt. De a végén a fácska megmenekült. Az öreg karó azonban halott volt, csak két szánalmas csonk maradt belőle.

A fiatal fa most mindent megértett és sírva fakadt. Ne hagyj el engem! Még szükségem van rád!

De nem kapott választ. A karó egyik darabját a hurok még szorosan ott tartotta a fiatal fatörzs mellett. Olyan volt, akár egy utolsó ölelés.

Ma a járókelők csodálkozva nézik az erős fiatal fát, amely szeles napokon mintha gyengéden ringatna egy kiszáradt fadarabot.

Életünk nehézségei, a naimi özvegy fájdalma vagy a keserű pillanatok, amelyeket Isten küld nekünk, mind ehhez a kőrisfakaróhoz hasonlítanak. Isten nem azért korlátoz vagy enged meg próbákat, mert nem szeret, hanem mert látja a jövőnket, és meg akar óvni bennünket.

Azt gondolom, hogy ez a lelki valóság és Isten kézzelfogható jelenléte csodálatosan összekapcsolódik a hetedik egyetemes zsinat igazhitű atyáinak emlékével is, kikre a mai napon emlékezik Egyházunk.

Ahogyan a naimi özvegy esetében Isten nem maradt közönyös a szenvedés és a halál sötétsége előtt, hanem személyesen lépett be az emberi történelembe, hogy megtestesülésével láthatóvá, megismerhetővé és érinthetővé tegye az Ő isteni valóságát, úgy a hetedik egyetemes zsinat atyái ugyanezt az igazságot pecsételték meg. Ők azt hirdették a világnak, hogy Isten Fia valóságos testet öltött, emberré vált, láthatóvá lett és az anyag is alkalmassá vált arra, hogy hordozza az isteni kegyelmet.

Amikor Jézus megérintette a naimi ifjú koporsóját, az emberi test és az anyagi világ nem volt számára idegen: az isteni szeretet az anyagon, a szavakon és a fizikai valóságon keresztül áradt ki az emberre. A hetedik egyetemes zsinat atyái ezt a megtestesülésen alapuló hitet védték meg a szellemi tévtanoktól. Emlékezetük arra tanít minket, hogy Isten nem egy távoli, elvont eszme, hanem élő, cselekvő Jelenlét, aki lehajol a könnyeinkhez – mint a naimi édesanyához –, és aki a zsinat atyáinak hitvallásán keresztül ma is biztos iránytűt, szilárd „karót” és igazodási alapot ad az Egyháznak, s nekünk hívő embereknek a világ viharaiban.

Ámen

Szerző: Bakancsos Sándor, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye