Érintő – vasárnapi gondolatok Egri Tibor atyával

Lk 8,41-56

Az érintés csodája

Kedves Testvéreim!

Őszinte örömmel és lelkesedéssel töltött el a tudat, hogy adventi készületünkben én is elmélkedhetek egy vasárnapi evangéliumi szakaszról. Az örömöm pedig csak fokozódott, amikor pont a Jairus leányának meggyógyításáról szóló lukácsi szakasz lett elmélkedésem tárgya. De miért is ez a nagy öröm? Miért is ez a nagy lelkesedés?

Valamennyien tudjuk, hogy legfontosabb egyházi ünnepeinkre Anyaszentegyházunk nem engedi, hogy felkészületlenül érkezzünk meg. Így készít fel bennünket negyvennapos böjttel a feltámadás ünnepére, húsvétra a Nagyböjt folyamán. Ugyanígy készülünk a Születés csodájára, karácsony meghitt ünnepére negyven napon keresztül adventi várakozásunkban. A lelkiek felé fordulás, a szortírozás, az igazán fontos felismerésének áldott időszaka ez. Ami lehet, hogy napjainkban már nem „sikk”, ami megspórolható, sokak szerint idejétmúlt, ám én úgy gondolom, hogy évünk – és nemcsak egyházi évünk – legfontosabb időszaka. Lehetőség, hogy kiszórjuk a haszontalan terheinket, hogy gyűjtsük az értékest és valóban fontosat, és hogy rátaláljunk újra az élet apró csodáiban való gyönyörködés nagyszerűségére.

Mert csodák bizony napjainkban és velünk is történnek. Igaz, hogy sokszor nem úgy és nem akkor, amikor mi szeretnénk. Mire is vágyunk mi? Azonnal, itt és most, a teljes életünket megváltoztató eseményekre. Hirtelen csodálatos gyógyulásokra, váratlan lottóötösre, azonnali jólétre, és még hosszan sorolhatnánk. Közben pedig elsétálunk, sőt elrohanunk a mindennapjaink apró csodái mellett. Hatalmas, világrengető ölelésekre várunk Istenünktől, hollywoodi effektekkel és robbanásokkal – közben pedig észre sem vesszük azokat az apró, de mindennél fontosabb érintéseket, amelyekkel Isten próbál bennünket elhalmozni. És itt van a mai evangélium szenvedő asszonya, aki csak megérintette Jézust – és az érintésből, a csendes, visszahúzódó tapintásból élete csodája fakadt. És Jairus leánya? Jézus nem teátrális mozdulatokkal, tömegek szeme láttára élesztette új életre a leányzót, hanem csendes érintésével adta vissza neki a legfontosabbat – az életét.

Apró érintések – nagy csodák. Ez a krisztusi üdvösség lényege. Ez a mi, személyes üdvösségünk lényege: észrevenni, értékelni és megélni a mindennapok apró kegyelmeit, csodáit – és belőlük töltekezni, hozzájuk ragaszkodni.

De kérdezhetik, kedves testvéreim, hogy melyek ezek a csodák, amelyek mellett sokszor elszaladunk. Csoda lehet a szülőszobán. Nézem a szülés fájdalmától meggyötört édesanyát, kezében a törékeny, éppen most született életet: a jövőt, a reménységet, a szeretetet. Az édesanya kezét, ahogy óvatosan végigsimítja gyermeke arcát. És a gyermek önkéntelenül elmosolyodik. Mert nem érti még, de tudja, hogy biztonságban van. Hogy jó helyen van. Hogy ott van, mint a legnagyobb ajándék, ahol lennie kell. Csoda! Az öntudatlan mosolyban benne van az egész üdvösségtörténet. Az Isten szeretete és gondviselése. Minden.

A tekintetem most máshová csapong. Zarándoklat Máriapócsra. Két fiatal – Istenem, milyen régen is volt – sétál egymás mellett. Rengeteg mondanivalójuk van, mégis csendben zarándokolnak. Csendben, amely minden szónál többet mond. És egyszer a két kezük összeér. Mintha véletlen lenne – vagy a Jóisten tervezte így? Megtörtént az érintés – megtörtént a csoda! És nem kellenek a szavak! Abban az érintésben benne van az elköteleződés – hogy most már így és Veled akarok zarándokolni. Téged választottalak. Jóban-rosszban. Örömben és bánatban. Egészségben és betegségben. Örökké. Egy egyszerű érintés – de örök elköteleződés. Múlt–jelen–jövő! Veled és Istennel.

A pillanat, az érintés varázsát ismét a kósza gondolat vonzása töri meg. Papi ruhában vagyok. Előttem nyitott koporsó. Körülöttem síró-gyászoló hozzátartozók, a koporsó mellett gyászoló özvegy, aki még utoljára végigsimítja szeretett párja kezét. Ahogy évtizedeken keresztül mindig tette. És ahogy most, utoljára is meg akarja tenni. Ebben az egyszerű, nagyon emberi – vagy talán már isteni – gesztusban pedig benne van a csoda. Az együtt töltött évtizedek minden öröme és bánata. A mosolyok és a könnyek. A nyereségek és veszteségek. A van és a nincs. Minden! De leginkább az üdvösség! A bizonyosság, hogy eddig én simítottam meg a kezedet, most már a Jóisten teszi ezt meg! És tudom, hogy majd újra megtehetem! Örökké.

Apró érintések – hatalmas csodák. Ajándékok, személyes karácsonyok. Az élet legnagyobb ajándékai – nekünk és csak nekünk. Vegyük őket észre! Vigyázzunk rájuk! Éljünk velük. És adjanak nekünk hitet, reményt, szeretetet, bizonyosságot és örök életet. Ámen.

Szöveg: Egri Tibor, fotó: pecsiegyhazmegye.hu

Nyíregyházi Egyházmegye