Most is szerelmes vagyok belé – házasság, melyet a gyász sem tudott elszakítani

Fontosnak tartja, hogy a házaspárok ne csak szeressék, de értékeljék is egymást. Önöknél ez hogyan nyilvánult meg a hétköznapokban?

A Jóisten az Ő képére és hasonlatosságára teremtett minket, ezért a „hasonlatosságért” – úgy szeretni egymást, ahogyan Jézus szeretett bennünket – meg kell küzdenünk. Mi a férjemmel ajándékba kaptuk a Házas Hétvégét, és miután részt vettünk rajta, próbáltuk mi is átadni ezt más pároknak. Sokat jártunk Kelet-Magyarországra gondozni a közösségeket. Ez a hétvége olyan volt nekünk, mint egy tavaszi nagytakarítás: megújult tőle a párkapcsolatunk.

Miben hozott ez konkrét változást?

Rengeteget segített a kommunikációnkban. Mindig nagyon szerettük egymást, de korábban sokszor csak párhuzamosan haladtunk egymás mellett. Amikor kiderült – István mondta egyszer –, hogy rádöbbent, neki is vannak érzései, onnantól sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Aki ismert minket, tudja, hogy mindig fogtuk egymás kezét, összebújtunk. A szeretet gesztusai alapvetőek voltak nekünk. Egyszer egy kínai asszony elénk toppant az utcán, és azt mondta: „Ez szép, ez szép!” Látszik, hogy az emberek megérzik a közelséget a gesztusokból. Ez az intimitás vitt minket oda, hogy később szexuálpedagógiával és a szeretetnyelvekkel is foglalkozzunk a kőbányai Szent László-templomban, a saját élményeinken keresztül.

Mi volt az a „titkos recept”, ami segített Önöknek a művészlét bizonytalanságai és a nagycsaládos élet sűrűjében kettesben maradni?

A Jóisten vezetett minket. Lánykoromban volt három szempontom, amiből nem engedtem: legalább annyira szeresse a Jóistent, mint én; legyen intelligens; és szeresse a gyerekeket. Már-már beletörődtem, hogy egyedül maradok, de abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, megjelent István. Májusban volt az első randevúnk, júliusban eljegyeztük egymást, szeptemberben pedig már az esküvőt tartottuk. Tudtuk, hogy egymásnak teremtett minket az Isten. Ő most is ajándék nekem. Mindig mondom: ki kell imádkozni a társat, mert a Jóistennél jobb ötlete senkinek nincs. Ha nehézségeink voltak, akár csak egy kommunikációs gát, időt hagytam neki: kimentem az erkélyre, elmondtam egy fohászt érte, és utána elmúlt a rossz érzés. Tudtunk egymás nyakába borulni.

A hit és a gyökerek ápolása mennyire volt közös alap Önöknek?

Nagyon fontos volt. A nagyapám és a dédnagyapám is pap volt, István családjában is voltak papi és szerzetesi hivatások. A gyerekeink is ebben nőttek fel, ministráltak, közösségbe jártak. A hit örömét megélni és sugározni – ez a legfontosabb, hogy jelek legyünk a világban.

A házasságuk során súlyos terheket is hordoztak. Danika elvesztése után hogyan találtak utat a nagycsalád felé?

Amikor Danika 5 és fél évesen meghalt, az mindannyiunk számára mérhetetlenül nehéz volt. Én attól kezdve nem tudtam sírni. (Később, amikor elveszítettem a férjemet, akkor sem tudtam.)

Mivel mindhárom gyermekünk császármetszéssel született, nem lehetett több sajátunk, és ez nagyon elszomorított minket.

Mire végeztem az egyetemen, megfogalmazódott bennünk az örökbefogadás gondolata. Bár Budapesten elutasítottak minket, a gondviselés Nyíregyházára és Máriapócsra vezetett, ahol találtunk két kisfiút. Féltem, hogy tudok-e elég jó anyjuk lenni, de egy imádság után hatalmas béke szállt meg. Később, hat év múlva egy harmadik babát is örökbe fogadtunk. Ő ma már háromgyerekes anyuka. Végül hat gyerekünk és tizenkét unokánk lett.

Az életük utolsó közös szakasza is embert próbáló volt: férjénél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak.

István érezte, hogy baj van. Ez egy lassú folyamat volt, de a szeretetkapcsolatunk végig megmaradt. Nagyon nehéz volt látni a tájékozódási zavarait: tízszer mentünk fel egy nap a harmadik emeletre, mert „menni kell a munkahelyre”. A Covid alatt ez még nehezebb volt, de muszáj volt vele mennem, mert nem érezte a veszélyt. Hét és fél évig kísértem így, mire elértem a falig. Amikor a biztonsága érdekében idősotthonba került, az orvos azt mondta, ön- és közveszélyes – szörnyű volt ezt hallani az én szerelmemről. De itt is a Jóisten fogta a kezünket.

Hogyan élte meg az ő elvesztését?

Annyira egyek voltunk, hogy úgy éreztem, a jobbik felemet veszítettem el. A kórházban az utolsó szavai ezek voltak: „Napsütés, napsütés, napsütés.” Sosem felejtem el. De a gyerekeim és az unokáim szeretetéből mindig új erőt kapok. Amikor egy kamasz unokám azt mondja: „Köszönöm, mama, hogy beszélgettünk”, az nekem a csoda. Ők maguk is fénysugarak számomra.

Ha grafikusként kellene lerajzolnia a kapcsolatukat, mit látnánk?

Van egy képem, a címe: Örökké. Két kéz látható rajta, amit egy aranyszál köt össze. A szeretet soha el nem múlik. Én most is szerelmes vagyok Istvánba, és ezt bátran merem mondani. A szerelem nem múlik el, ha ápoljuk. Mert mi, ki a szeretet? Isten a szeretet. Ha Ő itt van közöttünk, akkor minden csodálatos.

Mit üzenne azoknak a pároknak, akik éppen mélyponton vannak?

Nekem mindig a közös ima segített. Minden nap megvolt az időnk: kávé, vérnyomásmérés és a közös rózsafüzér. Meg kell indulni a másik felé. Nem azt nézni, ki a hibás, hanem oda menni és átölelni – akár szavakkal, akár egy simogatással. Nekem az a dolgom, hogy szolgáló szeretettel legyek, és ennek mindig van visszatükröződése. Én az Isten tenyerén érzem magam, és ezt kívánom mindenkinek.

Az interjút meghallgathatja podcast csatornánkon Médiatárunkban, vagy a különféle szolgáltatóknál.

Szerző: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházme, fotó: magánarchívum, P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye