PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Skálázzunk!

Az alábbiakban P. Tóth Nóra tárcanovelláját olvashatják.

A szőke fiatalember félrebillentett fejjel, megfeszült nyakizmokkal küzd a kijelző előtt. Egy virtuális lyukon próbálja átpréselni a hangmagasságát jelző apró golyót, de a torka nem engedelmeskedik. A közösségi média futószalagon gyártott videói között ez a botladozó, minden technikai tudást nélkülöző próbálkozás vált számomra a valódi derű forrásává a minap.

Aztán történt valami. A fiatalember esetlen próbálkozásait nem kudarcként, hanem sajátos hangzású dallamként értelmezve egy zenész gyönyörű, melankolikus kompozíciót álmodott köré. Immár a két videó összeforrva újra szembe jött velem a kijelzőn.

A nevetés ismét elfogott, ahogy a fiatalember vörösödő fejjel a hangokat keresgélve erőlködött, megfeszítette izmait, a könnye is kicsordult – akárcsak nekem. A pattanásig feszített hangszalagok, a repedések a dallamban azonban már nem a komikumot táplálták. A torkomba toluló sírás váratlanul ért. A feltáruló hangzástól a nevetés visszhangja helyén egy fájdalmasabb húr rezdült meg bennem, egy felismerés: én magam voltam az az ember, aki erőlködik, megfelelni akar, átpréselni küzdelmeit a szűk résen, felvenni a ritmust a ki tudja mi, ki által diktált tempóval. Ember, aki néha könnyedén teljesíti feladatát, máskor elpattan valami: egyenetlenség, tökéletlenség és diszharmónia egy mechanikus darálógépben.

A fiatalember mit sem tudhatott arról, hogy a játékból élet, a hibákból mestermű válik. Miként a törött kerámia arannyal való összeragasztás által, úgy nyert új minőséget a botladozó performansz. A megbicsaklott magasságoknak, a könnyekben kitörő kiáltásoknak helye és szerepe lett a műben – repedésen átszivárgó napsugarak. A lomokból, kacatokból összeállított installációk ilyenek, csupán egy másik nézőpontból kell szemlélni, hogy a káoszból árnyalt és valósághű szobor szülessen.

Hiú remény volna, hogy hibáimat, megbicsaklásaimat egy láthatatlan zeneszerző helyükre komponálja a nagy szimfóniában?

P. Tóth Nóra