Be full of hope! – Greek Catholic youth walking pilgrimage held again this year

Huszonharmadik alkalommal menetelték végig a szervezőcsapat tagjai, a püspökök és a mindig fiatal résztvevők a tinédzser korosztályt megszólító görögkatolikus ifjúsági zarándoklatot. Aki eljön, életre szóló élményekkel gazdagodik. Aki eljön zarándokká válik, aki eljön lehetőséget ad az Istennek, hogy megszólítsa lelkét. Aki eljön társaság helyett közösségre talál. Aki eljön terhet cipel, de az út végén ezt a terhet leteheti a könnyező Szűzanya lábainál.

A debreceni ismerkedős, játékos est és a nyitó vecsernye ráhangolódást nyújtott a színek szerint kisebb csoportokba beosztott nagy létszámú fiatalnak, majd Vámospércs, Nyíracsád, Nyírlugos, Nyíradony, Nyírlugos-Szabadságtelep, Nyírmihálydi, Nyírgelse érintésével, Nyírbogát, Kisléta, végül Máriapócs útvonalon a testi fáradtság és érzelmi töltődés mellett lelki történéseknek is részeseivé váltak ezek a fiatalok. A kék-piros-sárga-zöld csapatokban, ahol saját indulót gyártottak a tagok – rengeteg megszólítható görögkatolikus pap, papnövendék is jelen volt. A főpásztorok, Fülöp érsek-metropolita, Ábel és Atanáz püspökök a gyóntatásban, elmélkedésekben, együtt gyaloglásban is jelenlétüket ajándékozták a résztvevőknek.

Az idei mottóhoz („Bővelkedjetek a reményben” – Róm 15,13) kapcsolódva mindhárom főpásztor megfogalmazta valamilyen formában, hogy ez a fiatal generáció maga a reménység, melyről az Evangélium is beszél, ezek a fiatalok lesznek az egyház oszlopai.

Az öt nap során az imádság, a sokat énekelt Mária-énekek, az elmélkedések, a virrasztás, a gyónási lehetőség és a csendes szakaszok a befelé fordulás keretei voltak, míg a táncház, a dicsőítés, a DJ-s zenés est, a strandolás a társasági lét, a vidámság megteremtőivé váltak. Hogyan fér meg mindez egymás mellett egy héten? Milyen is volt belülről a 23. görögkatolikus ifjúsági zarándoklat? – a kérdésekre a zarándoklat szellemi atyja, dr. Seszták István atya, a szervező, Vadász Viktória és két résztvevő válaszolt. 

A zarándoklat végén reflektív módon tekintettek az elmúlt napokra: kikkel találkoztak, merre jártak, kinek köszönik meg a segítséget, támogatást. A főszervező csapatnak is nagy taps jutott dr. Seszták István főhelynök atya beszéde közben, aki nem a taps okán, de az ifjúsági zarándoklat életérzése miatt maga is elérzékenyült. Így beszélt erről:

„A meghatódottság nem pusztán az öt napnak a gyümölcse, hanem talán leginkább annak, hogy élő ez az egyház, és főként: ami táplálja az egyházat, az tényleg a valós hit, a személyes hit, az a feltétel nélküli bizalom az Istenben, az Isten Anyjában, hogy tenyerén hordoz minket. A zarándoklat szerintem a legerősebb tapasztalata annak, hogy az Isten van, hogy az Isten szeret, hogy az Isten odafigyel ránk, és ezekbe vetett reményünk tényleg kihozza a könnyeket.”

Mit kaptak a zarándokok és mit kapnak a szervezők, vagy épp maga az egyház ezektől a fiatal zarándokoktól – fogalmazódik meg a kérdés. Seszi atya felelete:

„Nagyon sok mindent kapunk mi tőlük. Egy öt napos zarándoklat azért eléggé átalakítja az embernek az arcát, és átalakítja az embernek a fizikai állapotát is, a nem éppen ötcsillagos szálláshelyek és egyéb megpróbáltatások pedig megdolgozzák az embert. Mégis van igény erre a zarándoklatra: önmagában ez már, azt hiszem, egy reménysugár. Hogy mi mit tudunk adni? Leginkább azt, hogy próbáljuk megértetni velük, hogy a zarándoklás és a zarándoklat egy fantasztikus műfaj, ami kikapcsolja a zarándokokat abból a komfortzónából, amiben élnek, és egy teljesen más világba viszi át őket. Én azt hiszem, hogy aki eljön ide, végig csinálja, és még örül is neki, azt rájön: nem a földi fiatalos jólét vagy biztonság az üdvözítő. Arra is szükség van olykor. De a zarándoklattal megéreztetjük velük, hogy a földi létünk egy folyamatos zarándoklás. S ez nagyon szorosan összekapcsolódik azzal az isteni erénnyel, amit reménynek nevezhetünk. Egy egyházi ember vagy egyházi vezető számára maga a remény, ahogy látja ezeket a fiatalokat közösen imádkozni, hogy külső felszólítás nélkül beszélgetni akarnak az Istennel.

Ez egy zarándoklat, nem felvonulás. Nincs szükség lobogókra. Krisztus megy elől. Követjük a keresztet. S ezek a zarándokkeresztek nehezek, mégis akarják vinni, cipelni: hat ránk. A zarándoklatnak elsőleges célja, hogy istenélményt adjon, ami a mi esetünkben elsősorban a közösségen keresztül valósul meg, de nem abban szeretnék megerősödni, hogy ez egy jó közösség, hanem hogy jó az Isten útján járni, jó hívőnek lenni és az Istent követni.”

Az évenkénti ifjúsági zarándoklattal párhuzamosan István atya maga is érett felnőtté vált. Hogyan alakított téged, hogyan hatott vissza rád a kezdetektől az ifjúsági gyalogos zarándoklat? – tettem próbát a múlt megidézésére.

„A zarándoklatra bibliai példáink vannak, maga a Szent Család is zarándokolt; az Úr Jézusnak a földi működése is egyfajta zarándoklat; a zsidó törvények szerint is kellett zarándokolni Jeruzsálembe. Én ezt a fajta ifjúságot megszólító közösségi zarándoklatot Częstochowában tapasztaltam meg a 80-as évek végén, akkor Varsóból tíz nap kemény menetelés után értünk be a kegyhelyre, és találkoztunk az Istenszülővel, a Fekete Madonnával. Számomra azok olyan élmények voltak, hogy bizonyosan ennek köszönhetem a hivatásomat, az életemet, a lelki megerősödést. Voltak akkor személyes nehézségeim: édesapámat azokban az években veszítettem el. És azt sem tagadom, hogy utána teológusként, meg fiatal papként, azt szerettem volna, hogy minél hamarabb honosítsuk meg. Ilyen jellegű zarándoklat több is van Magyarországon, melyek azonban nem egymás ellen dolgoznak. Annak örülnék a legjobban, ha minden magyar kamasz legalább életében egyszer egy ötnapos – lehetőleg lelki üzenettel felvértezett – gyalogos zarándoklatra vállalkozna. Rajtam sokat alakított. Fiatallá tett. Nekem erre szükségem van.”

Az elmúlt zarándoklatok történetére Vadász Viktória főszervező, aki már húsz éve koordinálja a gyalogos zarándoklat gyakorlati megvalósulását, így emlékezett: 

„Amikor elkezdtem a zarándoklat szervezését, akkor leginkább barátként vagy kortásként vettem részt benne. Ez az idő múlásával megváltozott, ahogy haladtam a korban, másképp tekintettem a zarándokokra, kvázi gondoskodó anyukaként voltam jelen. Nekem minden évben nagyon fontos ez a zarándoklat. Lehet, hogy fizikailag elfáradok, de lelkileg nagyon sokat kapok. Az, amikor látom, hogy 300 fiatal elindul együtt egy célért, egy felajánlásért az Istenszülőhöz, és végig gyalogolnak 100-120 kilométert, az nekem is erőt ad. Velük együtt megyek én is: értük, a közösségemért, a görögkatolikus egyházamért, a családomért. Nem feladatként élem meg, hanem azoknak segítek a háttérből, akik a forró nyári melegben gyalogolnak. Támogatom őket, igaz, kocsiba ülve, vagy cipekedve, vagy gondolva szükségleteikre, de én így vagyok mellettük. Így zarándokolom.”

Milyen is volt az idei zarándoklat belülről? Teszem fel a kérdést. – „Megcsúsztunk a szervezéssel” – vallja be Viki, akinek a vállán nyugszik ez a zarándoklat, de számos más közösségi, ifjúságpasztorációs és hitoktatási esemény szervezését is vállalja nap mint nap a Hajdúdorogi Főegyházmegyében.

„Mégis úgy gondolom, hogy mind az előadások tekintetében, mind a szervezésben, még ha kicsit megcsúszva is, de a reménybe kapaszkodva tényleg sikerült ehhez az évhez méltó módon összeraknunk, jobban nem is sikerülhetett volna.”

Bár ezt évente érzi és vallja:

„Jobban nem is sikerülhetett volna, hiszen minden évnek az adott tematikája, az adott felépítése, az, ha nem történt baj, vagy végig tudtunk menni a távon épségben, a püspök atyák el tudtak jönni, és mindannyian beérkezünk Máriapócsra, elégedettséggel tölthet el. Én mindig tanultam valamit az adott év generációjától, generációjáról. Az meg nagy kegyelem, amikor látjuk, ahogy az a több száz fiatal, aki elindul velünk, vagy becsatlakozik, valami nehézséget letéve, és valami nagy elhatározással Máriapócsról hazatérve erőt és reményt kap az év többi napjára az út folytatásához.”

S hogy kik is állnak a zarándoklat mögött?

„Ez egy nagyon nagy kollektív, közösségi munka. Egyrészt az irodai stáb összerakja a programot: István atya, Domokos Zsolt atya én megtervezzük az alapokat. A közvetlen kollégáim, Guszti atya, Czirják János atya, valamint Szabó Sándor, Kis Feri kollégáim a technikai dolgokban segítenek. Ez ugyanolyan fontos, mint bármi más. Egymás munkája nélkül összeomolna a szervezés. Másrészt: minden munkánk hiábavaló volna, ha nem állnának mellénk az egyházközségek, hívek, a parókusok, atyák, akik az út során befogadnak minket. Az idős néni süteménye éppoly fontos, mint a pályázati támogatás.”

A zarándoklat egy nagy közösségkovácsoló esemény” – jelenti ki Vadász Viktória.

A görögkatolikus ifjúsági gyalogos zarándoklatok a huszonhárom év során megmozgattak mintegy ötezer fiatalt. S indítottak szoros barátságokat, házasságokat is az évek során. A legfogékonyabb és legsérülékenyebb korszakban ad kapaszkodót, fogódzót az élmény. Ahogyan tette ezt idén Miklósnak is, aki Helsinkiből érkezett, hogy immár másodjára is részt vegyen az eseményen:

„Idén nem volt semmi elvárásom. Múltkor pedig kerestem az utamat a hitben. Talán valamennyire megvilágosodott előttem, hogy milyen úton induljak el. Keresem azt is, hogy mire hív engem az Isten, és lehetőséget, hogy jobban tudjak rá hallgatni. Ebben segítségemre van a rendszeres imaélet és szentségekhez járulás, meg az elcsendesedés és az elmélkedés. A zarándoklaton nagyon jó beszélgetésekbe keveredtem. Mintha az Isten rávilágított volna azokra a dolgokra, amiket már készen elém rakott, csak még nem értettem meg. Nem érzem, hogy a zarándoklaton valamilyen mozzanat külön megszólított volna, hanem csak úgy kikristályosodtak azok a gondolatok, amik már a zarándoklat előtt is bennem voltak. Vagyis így megbizonyosodtam abban, hogy jó irányba haladok.”

Milyen 300 emberrel együtt vonulni, faluról-falura, városról-városra, úton, útszélen, keresztet vinni?

„Jó érzés, nagyon jó érzés, bár őszintén kicsit gyorsabb tempóhoz szoktam. De fontos felvállalni, hogy keresztények vagyunk: egység kell legyen bennünk. Nemcsak a templomban vagyunk keresztények, nemcsak a lelkünkben, hanem mindig. Keresztények vagyunk otthon is, a munkában is, a barátokkal. Nem egy izolált részem, amikor az Istené vagyok, vagy egy másik, amikor a világi dolgokkal foglalkozom. Egy valaki vagyok, ne szakadjak már kétfelé. Eredetileg csíkszeredai származású vagyok, de kikerültem Finnországba már több mint kilenc éve, viszont lassanként csak érzem, hogy valaki visszahív engem, főleg Erdélybe, de most ez (a zarándoklat) majdnem olyan jó, mint Erdély.”

Lili (17, Miskolc) így beszélt a zarándoklatról: „Itt sosem lehetsz egyedül, mindig van, aki támogat. Ne féljetek ismeretlenül is eljönni, itt barátokra és társakra lelhettek, Istennel és társakkal lehettek. Megéri.”

További fotók megtekinthetők az ifjúsági gyalogos zarándoklat Facebook-oldalán. A beszélgetéseket hamarosan meghallgathatja és megtekintheti média csatornáinkon.

Az esemény a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. által támogatott Kelet-Magyarországi Fiatalokért Alapítvány - VCA-KP-1-2025/4-002086,  NEAE-KP-1-2025/1-000092  és a NEAO-KP-1-2025/10-000345 azonosítószámú - pályázat keretében valósult meg.

Szöveg: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye, fotó: Horváth Kristóf, utómunka: Zadubenszki Norbert

Nyíregyházi Egyházmegye