PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Élet a Cooper-teszten túl

Az alábbiakban P. Tóth Nóra tárcanovelláját olvashatják.

Mozogj, fiam, mintha élnél! – még ma is lüktet halántékomban a szavak nyers emléke, ahogy visszagondolok a tanár felszólítására, miközben a tizenkét perces Coopert futottuk. Nem egyszer hallottuk anno ezt a felnőttektől, pedig mozogtunk, pedig éltünk. De mennyire! Amikor épp nem csináltunk semmit, akkor is dübörgött az élet sejtjeinkben: nőtt és kapcsolódott újabb friss szívdobbanás a másikhoz. Egy kamaszra igazán nem mondhatni, hogy mintha életet él. Nem csak bimbózó teste, de nyiladozó értelme is ezer csáppal kapaszkodik a feltáruló világ jelenségeibe, szavaiba, értelmébe. Mintha élnél… Tán az irigység beszél az idősebb korosztályból. Ki, ha nem a fiatal? Ő él csak igazán. Talán nem úgy, ahogy elvárják tőle. Talán nem a játékszabályok szerint.

Ha már nagyon sietni kell valahová, sürgetjük azt, aki nem az elvárásainknak megfelelő gyorsasággal cselekszik: csipkedd magad! – mondjuk neki. A sápadt bőrnek valóban jót tesz egy kis csipkedés, vér szökik az erekbe, élettel teli lesz az arc, s ha megcsippentenek valamely testrészünkön, úgy ugrunk fel, mint aki álomból ébred hirtelen, felszökik az adrenalin. És mi csipkedjük magunkat időről időre: megyünk előre, tevékenykedünk, aktivizáljuk magunkat családban, munkában, mikor mire hív az élet.

Nem éltél, ha ezt még nem próbáltad – visítja a fényreklám az éjszaka sötétjébe. Hogy mit is kell kipróbálni, hogy igazán éljünk? – talán a partidrogot, a hawaii nyaralást a gucci illatot? Vagy ott vannak az extrém sportok. Zsibbadtságunkból kirángat egy tandemugrás, s ha már túl magas az ingerküszöbünk, bevállalunk egy vadvízi evezést. Ma csak akkor hisszük, hogy élünk, ha a pulzus őrült tempóra kapcsol, dübörög a bordáid alatt a szíved. S ha túlélted, jöhet a következő kör, hogy tudd: élsz.

Pedig sokszor csak tapossuk a mókuskereket, ugyanaz a zakatolás a talpunk alatt, vége-hossza nincs az útnak: elszalad mellettünk az élet. S nem értjük, hogy fásultunk bele az egykor hívogató munkába. A holtodiglan-holtomiglan inkább elborzasztó fenyegetés, a gyermek néha már csak nyűg, a kéregetőnek dobott pénz csupán egy kútba dobott szerencsepénz.

Rájövünk, hogy nincs időnk élni sem, hogy csak túlélni akarunk. De mit is jelent élni? Többé-kevésbé átvergődni a napokon? S az idő vészesen fut, pereg ujjaink között. Szeretnénk úgy mozogni, mintha élnénk. Tenni valamit, amit örökül hagyhatunk.

De talán elég lenne egy érintés is, melytől vergődésünk értelmet nyerne, meggyógyulna keretek közé szorított lelkünk. Maradj, fiam, még élsz! – mondaná a tanító. S mi megnyugodnánk.

P. Tóth Nóra