PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Ünnep a karácsonyi böjt kezdetén – a templomba vezetés életvezetés!
Joakim és Anna üzenete: neveljük gyermekeinket a hitre, Isten iránti bizalomra és a templom szeretetére...
Görögkatolikus egyházunkban november 15-én kezdődött el a karácsonyt megelőző bűnbánati, böjti időszak, de emlékeim szerint gyermekként jobban vártam november 21-ét, az Istenszülő templomba vezetésének az ünnepét, hiszen ez volt az a nap, amikor szüleimmel, testvéreimmel elkezdtünk karácsonyi énekeket énekelni, minden este gyertyát gyújtottunk és kántáltunk. Ifj. Obbágy László írása.
Nálunk ez családi hagyomány volt, Egyházhoz való kötődésünk és vonzalmunk első látható jele. Nagyon szerettük ezeket az estéket, rengeteg karácsonyi éneket megtanultunk. Már tavaly is nagy élmény volt gyermekeimmel kántálni esténként (egyúttal folytatni a családi hagyományt), de akkor még csak igazán Teodor értette és értékelte mindazt, amit csináltunk. Egy év eltelt, a lányok is növekednek nemcsak korban, de bölcsességben és kedvességben is, immár négy és fél évesen ők is a tavalyinál többször énekelnek már velünk, bővítjük a repertoárt, aminek egyébként díszes színfoltja az a különlegesen szép karácsonyi katavászia, amit szintén ezen a napon, november 21-én kezd el énekelni, imádkozni az egyház. „Krisztus születik dicsőítsétek, Krisztus a mennyből jő, ünnepeljétek, Krisztus a földön, büszkélkedjetek, énekeljetek az Úrnak minden föld és magasztaljátok őt ó népek, mert ő megdicsőíttetett!”
Akár elnézést is kérhetnék, hiszen elkéstem, november 21. ünnepzárását ugyanis tegnap tartottuk. Mégis úgy érzem, ennek az ünnepnek az üzenete és lényege túl mutat ezen a néhány napos időintervallumon, amíg konkrétan ünnepeljük, és szertartásainkon az ünnep tropárját, antifonáit vagy magasztalását énekeljük. Az Istenszülő templomba vezetésének az ünnepe egy program. Egy megvalósítandó feladat, életcél. Egy kihívás, ami az egész évre – egész életünkre szól. Mert mit is ünneplünk november 21-én? Az Istenszülő templomba vezetésének az ünnepén arra a Szentírásban nem említett, az Egyház által mégis megőrzött és el nem felejtett eseményre emlékezünk, amikor ősi szokás szerint a szülők felvitték a jeruzsálemi templomba gyermeküket, és felajánlották az Úristennek. 3 éves volt ekkor Mária, akit a szülei Zakariás főpap gondjaira bíztak, így nem túlzás, amit a vasárnap esti vecsernye elbocsátó istenszülői énekében imádkozunk hétről hétre: Mária valóban a „templom szentélyében nevelkedett”. Mária ünnepről beszélünk, de valójában mondhatnánk azt, hogy ez Joakim és Anna ünnepe is, és én most őket állítanám középpontba, hiszen ők hozták azt a döntést, hogy a gyermeküket Isten közelségében nevelik. Ki gondoskodhatna rólunk jobban, ki tehet értünk többet, mint a Mindenható Isten? Máris egy kérdés, amin talán érdemes elgondolkoznunk… Az ember szereti lerázni magáról a felelősséget, rátenni azt másra, hárításban nagyon jók vagyunk. Sajnos sokszor a gyereknevelésnél is találkozhatunk ezzel. „Nevelje meg a gyereket a pedagógus, az óvó néni, a pap bácsi, ezért kapják a fizetésüket, én már készen akarom visszakapni!” Persze, terelgeti a gyereket, akire rá van bízva, de a legfontosabb feladat és felelősség a gyereknevelésben továbbra is a szülőé marad! És amikor azt látjuk, hogy Joakim és Anna Zakariás főpapra bízzák a gyermeket, és a hagyomány szerint Mária onnantól kezdve ott is élt, a templomban, Jakab ősevangéliuma leírja, hogy angyalok táplálták, ők nem „lerázták” a gyereket, nem „rátukmálták” Zakariásra a kislányt, nem mentesülni akartak a felelősség alól. Egyszerűen csak tudták, látták, érezték, hogy ott jó helyen lesz, jó kezekben lesz.
Ez az Istenre való ráhagyatkozás, ez a bizalom, ez a hit, az Isten utáni vágyakozás hiányzik ma az életünkből. Az Isten menedéket nyújt, a kapaszkodót jelenti, a reményt adja az ember életébe. Aki betér az Isten Házába, a templomba, oda hazatér, mert ez az a hely, ahol elcsendesedhet a lélek és megpihenhet a test. Az ember annyi mindenre vágyik az életben, felsorolni is lehetetlen. Szeretne boldog családot, még több szeretetet, gondoskodást, ölelést és intimitást, több pénzt, fizetésemelést, hatalmat, elismerést, több szabadságot, a tűzhely melegét, kevésbé síró gyerekeket, csinosabb külsőt, kevesebb villanyszámlát, olcsóbb benzint... Talán még világbajnokságon szereplő magyar futballválogatottat is szeretne látni… De vajon vágyakozunk - e eleget az Isten után is? Várom, és keresem az alkalmat, hogy találkozhassak vele? Karácsonyi várakozásunk egyúttal vágyakozás is legyen!
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem kizárólagos helyszíne az imádságnak a templom. Sőt, emlékezzünk vissza, nem volt még olyan régen az a nyavalyás covid, amikor saját házunk, lakhelyünk vált templommá, mert az eredeti (original) templomokban nem lehettek nyilvánosak a szertartások… Borzasztók voltak ezek a hónapok. Imádkozni mindenhol jó, mindenhol lehet, mindenhol szabad! De ne határolódjunk, ne szigetelődjünk, ne hidegüljünk el templomainktól! A templom még a XXI. század súlyos és szörnyű viharaiban is különleges kegyelmek és találkozások helyszíne és központja. Egy faluban a templom az az épület, ami irányt mutat, ami a támpontot jelenti egy ember számára. Ha eltévedsz, keresd a templomtornyot, és rögtön tudod, merre kell menned… (Én három évig ezen elv mentén éltem Debrecenben. Nem a kiváló tájékozódásomról vagyok híres, ezért a református nagytemplom vagy az Attila téri görögkatolikus templom volt mindig a kiindulási pont…) Egy papkollégám mesélte, hogy pár éve a feleségével betértek egy francia kisváros templomába – ami már nem templomként, hanem áruházként funkcionál. A fejlődő nyugaton már elkezdték… Amikor már nem lesz szükség a templomokra, mert nem lesznek, akik megtöltsék élettel, imádsággal, akkor lesz igazán nagy baj… Fogynak a hívek, egyre üresebbek a templomok, miközben az emberek keresik a kapaszkodót, keresik a reményt. Keresik, de azt hiszik, hogy ezt Isten nélkül, templomon kívül is megtalálják, kérdéseikre meg mindenhol, mindenben választ kapnak. Mert az ember egyre hiúbb, egyre önzőbb, és egyre jobban elhiszi, hogy mindent önerejének köszönhet. Építgetjük a saját bábeli tornyunkat… És közben elhisszük, hogy a reményt megtaláljuk a tűzhely melegénél, keresztrejtvényt fejtve, a méregdrága Porschében, esetleg kedvenc tv műsorunk nézése közben.
Óriási a szülő és a nagyszülő felelőssége. Igenis, gyermekeinket, unokáinkat hívjuk, szólítsuk meg, vigyük magunkkal a templomba, neveljük őket a hitre – és lássák, lessék el tőlünk a jó példát! Könnyű elkényelmesedni – de nagy hiba, súlyos bűn volna ez a részünkről. Ha mi nem mondjuk nekik, maguktól nem fognak elindulni… Irigylésre méltó, hogy kétezer évvel ezelőtt ez a probléma még nem létezett: természetes volt, hogy a gyermek már egészen kicsi korában bekerült a templom légkörébe, szívta magába az ottani levegőt. Vitték a szülők már karon ülő koruktól fogva a gyermeket, aki megtanulta jól érezni magát a templomban. Joakim és Anna, majd Mária és József sem panaszkodtak külső körülményekre, arra, hogy hideg van a templomban, nincs fűtés, esett egy kis hó. Nem kellett a gyerekkel focimeccsre rohanni. Nem hivatkoztak arra, hogy még nincs kész az ebéd. Mentek. Nem csak azért, mert a törvény előírta, hanem mert lelki igényük is volt rá. Más világban élünk. Megnőttek az elvárások, meg kell felelni mindenhol. Pörög alattunk a mókuskerék, nincs időnk semmire. Szinte mondani sem kell, hogy az Egyház, a templom, a hitünk, a Jóisten a fontossági sorrend végére került. „Ha lesz időm, majd elmegyek a templomba.” Hányszor hallhatjuk ezt a környezetünkben – talán saját magunktól is… Csak úgy repkednek a kifogások. „Mert van jobb dolgom vasárnap délelőtt!” „Mert sok a képmutató farizeus a templomban, akik azért járnak, hogy megfigyeljék a másikat, gúnyolják, kinézzék, megszólják azt, akit valamiért kipécéztek.” „Mert annyira szép az idő, kár ilyenkor a templom zárt falain belül lenni, mikor annyi mindent csinálhatnék…” Működik a kifogásgenerátor. Ez a fajta gondolkodás régen eszébe nem jutott az embernek. Ott még tudták, mi a prioritás. Ha eltévesztették a célt, a helyes irányt, Isten utat mutatott számukra, és visszataláltak. Az Isten most is mutatná az irányt. Csak az ember inkább elfordul, szemellenzőt visel és a másik irányba tekint.
Ha ennyi személyes megjegyzést még írhatok… Én papcsaládból származom, számomra talán ezért is magától értődő ez, és vagyok szomorú, amikor egyre kevesebb fiatalt és fiatal családokat látok a templomokban. Én is szívesen néztem volna vasárnap délelőttönként a Kölyök klubot, meg bármilyen agyzsibbasztó műsort, nem beszélve arról, hogy jó lett volna tovább aludni… De egy pillanatig nem volt kérdéses a vasárnap délelőtti program, sosem lázadoztam, és hálás vagyok a Szüleimnek, hogy így neveltek. Feleségem nagyjából kétéves koruk óta hozza a hármas ikreket templomba, Teodor gyakran több Liturgiára elkísér egy vasárnap, jól érzi magát a templomban, és büszke arra, hogy segíthet az oltár mellett az apjának. Az, hogy a lányok még nem mindig viselkednek jól, nem tudnak megülni a fenekükön egy helyben, apró és jelentéktelen részlet. Sokkal fontosabb, hogy tudják, az Úr napjához hozzátartozik a Szent Liturgia, a templom. Az Isten Háza minden keresztény ember második otthona kellene, hogy legyen, ahová örömmel tér be, ahol szívesen időzik, ahol jól érzi magát.
Joakim és Anna hitben élő emberek voltak, ez táplálta az Isten iránti bizalmukat is. Az embert sok nehézség, megpróbáltatás éri, tele vagyunk küzdelmekkel, mindenki mázsás terheket és kereszteket hordoz – ezeket sokkal könnyebben dolgozza fel, éli meg és cipeli, aki tud Kibe kapaszkodni, tehát, akinek van hite. A hit alapszava a bizalom. Hiszek az Istenben, tehát bízom benne. Bízom abban, hogy Ő a legjobbat akarja nekem. Az embernek régen több bizalma volt. És talán nem csak az Isten felé. Az emberek bezárkóznak, nem nyitnak a másik, a külvilág felé sem. A bizalomvesztés talán félelemmel is jár. Amikor a legjobban félek, akkor van a legnagyobb szükségem a hitre. Csak néhány példa a Szentírásból. Talán Ábrahám nem félt, amikor az Isten egyszer csak azt kérte tőle, hogy áldozza fel fiát, Izsákot? Félt, de bízott az Úristenben, az Ő akaratában, és ma úgy beszélünk róla, mint a hit egyik példaképe. Valószínűleg Noé is félt bárkaépítés közben, mi lesz a családjával, mi lesz vele, az emberekkel, az egész világgal, de a hite nagyobb volt a félelemnél. Na és vajon Mózes a 40 év pusztai vándorlásban, Jónás a cethal gyomrában, Dániel az oroszlánok vermében nem félt? Szűz Mária, amikor megtudta, hogy a Szentlélektől fogant és gyermeke fog születni vagy Jézus a Getszemáni kertben elfogatása éjszakáján, nem félt? Hit nélkül nem tudtak volna igent mondani mindarra, ami várt rájuk. Ugyanígy az apostolok és a vértanúk sem: félelmükben is hitükről tettek tanúbizonyságot.
Félni egyáltalán nem szégyen. Az ember alapvető érzései közé tartozik, és ezeket az érzéseket nem kell rejtegetnünk. Az ember életében rengeteg olyan váratlan dolog történhet, ami félelmet válthat ki belőle. Amikor megszülettek a hármas iker lányaink, mi is féltünk, mert bármi történhetett volna velük az első két évben. Négy éve október – november környékén egyikük még különösképpen életveszélyben volt. De amikor felnőnek a gyerekek, akkor is tele van aggódással, félelemmel minden szülő. A vasárnap görögkatolikus templomainkban felolvasott evangéliumi részletbe szeretnék kapaszkodni: Jairus leányának feltámasztása és a vérfolyásos asszony meggyógyításának története volt az evangéliumi perikópa, a Pünkösd u. 24. vasárnap. (Lk 8,41-56) Ebben a két csodában nekem az tetszik a legjobban, hogy félelmüket hitre váltották az emberek, ezért következhettek be a csodák. Hit nélkül nincsenek csodák… Jairus, a zsinagóga elöljárójaként hitt abban, hogy van értelme felkeresni és megszólítani Jézust, akiről már olyan sokat hallott korábban. Egyetlen leánya haldoklik, de Jézus még tehet csodát… Ez a vérfolyásos asszony, aki már 12 éve szenved ebben a kellemetlen betegségben, hitt abban, hogy már attól meggyógyul, ha megérinti Jézus ruháját. Mindketten féltek – de léptek, és nem leléptek! Dicséretes az ő hitük, és mindkettejüktől tanulnunk kellene. Nem elég, ha saját magamba, az én általam elért, megharcolt földi valóságba, világba kapaszkodom. Kapaszkodjak az Istenbe is. És ne csak akkor, ha baj van. Ne csak akkor, ha rossz dolog történik velem. Ha félek. Ha úgy érzem, most nagy szükségem van a kapaszkodóra. Kapaszkodjak akkor is, amikor örömök érnek. Amikor úgy érzem, minden jól alakul az életemben, sikereim vannak, és szeretteim is boldogok. Tudjak azokért hálát adni, tanuljam meg megköszönni az élet apró örömeit, ajándékait, kegyelmeit is. Míra lányom néhány napja azt mondta nekem: „szeretem apát, amikor bundáskenyeret süt.” Ő még nem tudhatta, hogy nem csak akkor kell szeretni a másikat, ha kapunk valamit cserébe tőle... A hitünket se kössük feltételekhez. Hiszek, ha ezt és ezt megkapom. Ez nem így működik. De ha hiszek, az Isten megadja mindazt, amire nekem igazán szükségem van.
„Ne félj, csak higgy! Megmenekül!” – mondja Jézus Jairusnak. De nem csak neki, nekünk is ezt üzeni az idei Adventben. A Szentírásban 365-ször találjuk valamilyen formában azt, hogy „ne félj!” Minden napra egy jut belőle. Véletlen lenne? Én nem hiszek a véletlenekben… Aki Jézus mellett jár, nem sötétségben halad. A sötétséget elűzi a fény. A bennem lévő félelmet pedig elűzi a hamarosan megszülető Krisztus. Félelem nélkül, hitben, reményben és szeretetben készüljünk Karácsony szent ünnepére, a Megváltás Misztériumára, hogy hamarosan egy szájjal és egy szívvel köszönthessük egymást: Krisztus születik! Dicsőítsétek!
