Ki volt Orosz Péter Pál? – ismerje meg a vértanú Péter atya életrajzát!

Orosz Péter Pál 1917. július 14-én született a Nyíregyháza melletti Biri településen, Orosz János atya és felesége, Rakovszky Erzsébet papi családjában.

Három évvel idősebb bátyját Jánosnak hívták, aki később maga is pap lett, amiért Szibériába száműzték.

Gyermekkorától kezdve hányattatott sorsa volt: alig több, mint egy éves volt, amikor édesapja meghalt, édesanyja a két fiával az apja házába költözött Bereznekre. Két évvel később édesanyja férjhez ment, és fiaival együtt a szomszédos Kereckére költözött. Péter még kilencéves sem volt, amikor édesanyja is meghalt, mostohaapja újraházasodott, és egy évvel később őt és bátyját Kisszolyvára küldte Szabó Sándor atya családjához, akinek felesége, Orosz Anna, a nagyapjuk nővére és egyben Péter keresztanyja volt. Öt évvel később a család Munkácsra költözött, mert Sándor atya nyugdíjba vonult. Egy évvel később pedig, Sándor atya halála után, Szabó András atyához és családjához költözött Szeklencére.

Orosz Péter élete kezdettől fogva a kereszttel volt megjelölve: édesapja halála, édesanyja halála, elutasítás, el nem fogadás, költözés: családok, határok, államok változása…

Maga Isten készítette fel Pétert a küldetésre, amelyet elhatározott számára – hogy elvigye az örömhírt azoknak, akik szenvednek, akiknek a legalapvetőbb szükségleteik sincsenek meg, akik elveszítik szeretteiket…

1937-ben Orosz Péter, aki hivatást érzett arra, hogy a családi hagyományt folytatva pap legyen, jelentkezett az ungvári szemináriumba.

1942. június 18-án Domonyán nőtlenül pappá szentelték, majd Magyarkomjátra küldték szolgálatra.

Két éven belül Kárpátalját megszállta a Vörös Hadsereg, és ezzel együttjárt az egyházüldözés, a terror, a fenyegetések, a letartóztatások, a szibériai száműzetés, a gyilkosságok…

A kommunista terror nem törte meg Orosz Péter atya lelkületét. Szolgálta az embereket, először Magyarkomjáton, majd 1946-tól Bilkén, 1949-től pedig az illegalitásban, bujkálva, szerte a Borzsa-völgyben.

Az imádság, a béke embere volt, aki minden embert tisztelt. Nagylelkűsége megbotránkozást okozott, hiszen az éppen ajándékba kapott csizmát vagy kabátot odaadta az első rászorulónak, akivel találkozott. Nem gondolt magára, csak másokra. Ha valakinek szüksége volt a segítségére, nem volt se éjjele, se nappala, amíg nem segített.

Péter atya nagy tisztelője volt az Istenszülőnek. Igazi anyává vált számára, elkísérte őt az útjára, vigasztalta fájdalmában és bátorságot adott neki a megpróbáltatásokban.

Már fiatal korától kezdve ragaszkodott a rózsafüzérhez, gyermekeket és időseket egyaránt megtanított vele imádkozni. Az üldöztetés idején mindig magával vitte a czestochowai Istenszülő ikonját, és egy rögtönzött oltárra helyezte minden olyan otthonban, ahol Szent Liturgiát végzett. Még köszönni is így köszönt: „Dicsőség Jézus Krisztusnak és Máriának”.

Abban az időben, amikor az egyházat betiltották, Péter atya éjszakánként végezte a papi szolgálatot, mert nappal rendkívül veszélyes volt közlekedni.

Éjszaka faluról falura járt, liturgiát végzett, gyóntatott, keresztelt, esketett, temetett, és mindenekelőtt hirdette az örömhírt. A rendőrség többször őrizetbe vette és kihallgatta, sokszor fizikailag is bántalmazták.

Péter atya ajkáról soha senki nem hallott egy rossz szót sem, még az ellenségeiről és az őt gyűlölőkről sem. Mindig azt mondta: az Egyház feltámad…

1953 májusának végén Péter atyát kilenc napra Ungváron bebörtönözték.

Amikor kiszabadult, megkérdezték tőle, hogy megverték-e. Ő azt válaszolta: „Nem, nem vertek meg, ellenkezőleg, lelkigyakorlatot tartottam nekik. Jöttek a nagyfőnökök, és a vallásról kérdezősködtek – mi a különbség köztünk és az ortodoxok között, mi az az Eucharisztia, a gyónás…, és én mindent elmagyaráztam. Nem vertek meg, sőt szinte azonnal elengedtek”.

Az egyik tisztnek még egy rózsafüzért is adott, és megtanította, hogyan kell azt imádkozni.

Péter atyát miután a börtönből kiengedték, lehetősége nyílt szabadon mozogni, dolgozni és személyi igazolványt szerezni. Még sajnálta is, hogy szabadon engedték. Ezt mondta: „Nem örülök ennek. Inkább bezártak volna, mert az emberek ott is várják Isten szavát”.

Halála olyan volt, mint az élete: úton, menet közben érte. Egy haldoklóhoz sietett, de ezúttal nem ért oda. 1953. augusztus 27-én Alsókaraszlóban egy rendőrtiszt nem engedte felszállni a vonatra, és néhány méterrel arrébb, egy útmenti keresztnél fejbe lőtte, amitől azonnal meghalt.

Péter atya meggyilkolását azonnal vértanúságként ismerték el. Bár holttestét a Szovjetunió összeomlásáig elrejtették, emléke nem halványult el a hívek szívében.

A kommunista rendszer évei sem tudták elhomályosítani Péter atya életszentségének emlékét. Voltak, akik tudták, hogy az ilosvai rendőrkapitányság területén temették el. Közvetlenül a Szovjetunió bukása után elkezdték földi maradványainak felkutatását. Miután megtalálták, 1992. augusztus 28-án, a bilkei templom mellett álló kápolnában újratemették.

Nyíregyházi Egyházmegye