PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

A remény nem zárul le

Vajon elférhet a világ összes reménye egyetlen szem szaloncukorban? Egy adventi kántálás története az önzetlenségről, amely még a téli hidegben is megmelengeti a szívet. Juhászné Szabó Erika írását olvashatják.

Már csak néhány nap, és véget ér a naptári év, s vele együtt lassan lezárul a remény éve is. Azonban az emberi szívekben a remény soha nem érhet véget, nem is záródhat le, hiszen forrása az Örökkévaló.

Egyházunk egyik legkedvesebb hagyománya az adventi kántálás, a dicsőítő énekes köszöntés. Idén is izgatottan vártuk ezeket a pillanatokat a hivatalban, hiszen ilyenkor élettel és tiszta gyermekhangokkal telik meg a püspökség előtt tér. Ez évben is több csoport érkezett, hogy megörvendeztessenek minket énekükkel; jómagam is boldogan csatlakoztam hozzájuk – hol csak a szívemben zengve hangosabban, hol az énekhangomat is szabadon kiengedve a többiekével.

Püspök atya minden esztendőben szaloncukorral köszöni meg a gyermekeknek a szolgálatot. A közös éneklés végén ő maga tartja a kosarat, hogy mindenki közvetlenül tőle vehesse át azt az apró, csillogó édességet, amely ilyenkor a figyelmesség jelképévé válik.

Ekkor, a szemem sarkából egy váratlan, mégis szívet melengető jelenetet csíptem el: egy kamaszfiú, miután átvette a jussát, a gyermeksereg mögött szerényen ácsorgó hajléktalan emberhez lépett. Nem sietve, nem kötelességből nyújtotta át a szaloncukrot. Megállt előtte, és a szemébe nézett. A megajándékozott – kissé hajlott háttal, megviselt arccal – feltekintett fiatal jótevőjére, és hálával elfogadta az édességet. Ebben a néma tekintetben benne volt az egész evangélium.

A fiú visszapillantott a püspök atya kezében lévő, roskadásig telt kosárra, de eszébe sem jutott visszamenni, hogy pótolja a sajátját. Egyszerűen csak továbbment a társaival az iskola felé.

Ahogy ott álltunk a hidegben, ez az apró gesztus átmelengette a lelkemet. Arra gondoltam: amíg van olyan gyermek, aki képes a sajátjáról lemondani a másik javára, és aki észreveszi a peremre szorult felebarátját, addig van remény. Addig valóban talpon marad a világ…