Érintő – vasárnapi gondolatok Kicsák János atyával

Mt, 14,22-34

Kedves testvérek!

A mai evangéliumi történetet leginkább úgy nevezik: Jézus a vízen jár. Az elbeszélést hallva az ember szívesen azonosítja magát Péterrel, akinek van hite, de a tenger hullámait látva mégis süllyedni kezd. Pedig a történetben szereplő apostolok, akik a bárkában hánykolódnak legalább olyan fontosak, mint Jézus és Péter. A történet megértéséhez figyelembe kell vennünk mindenki nézőpontját: Jézusét, Péterét, és az apostolokét.

A bárkában ülő zsidó férfiak úgy nőnek fel, hogy ismerik hitük alapjait. Maguk is olvasták a Tórát, a prófétai könyveket, hallgatták a rabbik tanításait. Tisztában voltak vele, hogy Isten teremtette a világot: Aki tengereket alkotott és szárazföldet, Akinek szavára engedelmeskednek a vizek és halmok. Tudják hogyan mutatkozik be Isten Mózesnek, aki rémületében saruját leoldva borul az égő csipkebokor elé. Ismerik Illés történetét, aki Mózeshez hasonlóan kettéválasztja a vizet, hogy száraz lábbal keljen át a Jordán folyón.

Ezek a zsidó férfiak most együtt ülnek, egy hajóban eveznek a túlsó part felé. Jézus csodálatos kenyérszaporítása után, még az események hatása alatt haladnak, s beszélgetnek egymás közt. Így tör rájuk a vihar, s az örömből rémület lesz, kétségek között hánykolódnak, vajon túlélik-e ezt az utat? A viharban tűnik fel Jézus alakja: Aki a vízen jár, s közeledik hozzájuk. Akkor és ott talán nem – hiszen az egész jelenetet tovább tart körülírni, mint ameddig az lejátszódhatott –, de a színeváltozás vagy legkésőbb pünkösd után mindenképpen eszükbe juthatott ennek a jelenetnek a valódi mélysége és üzenete.

A viharban megjelenő Jézusban az az Isten mutatkozott be nekik: Aki, mint Teremtő uralkodik a természet felett, Aki úgy mutatkozott be nekik, – „Én vagyok” – mint ahogy Mózesnek, Aki nagyobb Mózesnél és Illésnél, mert nem kettéválasztja a vizet, hogy szárazon járjon, hanem magán a vízen jár száraz lábbal.

Jézus ebben a jelenetben teljesen tudatosan úgy jelenik meg tanítványai előtt, hogy felismerjék benne Azt az Istent, Akit atyáik imádtak. Ez a történet és a színeváltozás elválaszthatatlan egymástól, és csak úgy értelmezhető, hogy tudjuk, Jézus az utolsó vacsorán kijelenti: „Én és az Atya egy vagyunk.” Éppen ezért mondhatjuk, hogy ez a történet nem csak egy csoda Jézus csodái közül. Számunkra mély jelentése van. 

A viharban hánykolódó bárka mindig is az egyház szimbóluma volt. A bárkában ülő apostolok, a víz tetejére kilépő Péter, aki néhány pillanattal később segítségért kiált: a ma egyházát tükrözik elénk. Mert ma is kétségbeesetten hánykolódunk a háborgó világ tengerén, miközben már felimertük az Istenünket. Tudjuk, hogy ki Ő, hogy miket tud tenni, s mi mégis félünk és rettegünk. Vannak köztünk bátrak, elszántak, akik hitüket komolyan véve járnak előttünk jó példát mutatva. Ők sem hibátlanok, néha meginognak és segítségre szorulnak. Mindannyian együtt várjuk, hogy Jézus térjen vissza a csónakba, hogy elüljön a vihar.

Talán ez utóbbi dolog hibádzik ma leginkább Egyházunkban. Nem várjuk Jézus visszatértét a csónakba. Megrekedünk Péter szintjén, aki felkiált: „Uram, ments meg!”, de csak hogy ő meneküljön meg. Pedig a történetben akkor ül el a vihar, amikor mindannyian a csónakban vannak. Jézus is, velünk. Várni Jézus eljövetelét azt jelenti, hogy felismerem benne, hogy Ő az Isten Fia. Azt jelenti, hogy ennek tudatában élem az életem. Azt jelenti, hogy az egyház számomra az a közösség, ahol mindig megjelenik köztünk a Mester. Akár a viharban hánykolódó bárkában, akár zárt ajtók mögé rejtőzve érkezik, mindig békét, megnyugvást hoz.

Jézus, Péter és az apostolok történetét hallhattuk, Jézus, mély lelkületű emberek és az egyház, vagyis a mi történetünkre ismerhettünk. 

Uram, lépj be hozzánk a bárkába!

Ámen.

Szerző: Kicsák János, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye