Mindannyian misszionáriusok vagyunk, akik életünkkel és tetteinkkel teszünk tanúságot – dr. Ternyák Csaba érsek beszéde Máriapócson

Excellenciás és Főtisztelendő Metropolita Érsek Úr! Főtisztelendő Püspök Urak, Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Testvérek!

Örömmel fogadtam el Szocska Ábel nyíregyházi megyéspüspök úr meghívását és felkérését, hogy részt vegyek a Nyíregyházi Egyházmegye alapításának 10. évfordulója alkalmából ezen az egyházmegyei zarándoklaton itt a máriapócsi szentélyben. Ez a nemzeti kegyhely, ahol a Könnyező Szűzanyát tiszteljük lelki központja a három egyházmegyének, az egész görögkatolikus közösségnek. A kegyképet azonban nemcsak ebben a szentélyben, hanem két latin szertartású székesegyházban is tisztelik és nagy becsben tartják. Az egyik a bécsi Szent István Dóm, ahol az eredeti kegykép található, a másik az egri bazilika, ahol a kegyképnek egy ősi másolata közelében őrizzük azt a keretbe foglalt kendőcskét is, amellyel az első könnyezéskor a Szűzanya könnyeit letörölték. Ezek az ereklyék mintegy hidat képeznek egyházmegyéink és szent helyeink között és elmélyítik a latin és görög szertartású katolikusok egymás iránti tiszteletét és szeretetét. Mindannyian tudjuk, hogy ez a mai esemény szorosan összefügg a Magyarországon élő teljes görögkatolikus egyház újjászervezésével és a Hajdúdorogi Főegyházmegye, a sajátjogú metropólia alapításával.

A mai zarándoklat Szent Liturgiájának evangéliumában Fülöp apostol fordult Jézushoz ezzel a kéréssel: »Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk«. Azért kérte ezt az apostol, mert Jézus nagyon sokszor beszélt nekik az Atyáról, aki őt küldte. A tanítványok pedig szerették volna megismerni az Atyát, aki olyan fontos volt Jézus életében, akivel olyan sok időt töltött, aki körül forgott az élete. Olykor az egész éjszakát Isten imádásában töltötte, magányosan, még apostolaitól is távol, egy hegyen.

Jézus válaszában talán még egy enyhe feddés is megbúvik, amikor ezt mondja: »Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogyan mondhatod hát, mutasd meg nekünk az Atyát? Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem.« Jézus ekkor világít rá legegyértelműbben Atyjával való teljes egységére: én az Atyában vagyok és az Atya énbennem. Valódi kinyilatkoztatás ez. Eszünkbe jutnak János evangéliuma prológusának, (a karácsonykor olvasott evangéliumnak) a szavai: „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van”. A mai evangéliumban Jézus így fogalmaz: „Aki engem lát, látja az Atyát is”. Jézus itt a saját személyéről beszél. Az Isten ugyanis Jézusban emberi arcot öltött, és ebben az arcban mutatkozik meg, tárja fel magát legteljesebben. Ezért innentől kezdve,

aki meg akarja ismerni Isten arcát, nem kell mást tennie, mint Jézust szemlélnie. Legyen az az ő szenvedő arca a kereszten, vagy dicsőségtől ragyogó arca a színeváltozáskor, a Tábor hegyen, mindkettő hitelesen mutatja meg, hogy ki az Isten, és hogy milyen az Isten: értünk szenvedő és értünk a dicsőségét felragyogtató. Amikor viszont a kicsi Jézust szemléljük a máriapócsi ikonon, amint Szűz Mária ölébe rejtőzik, és jobb kezével szelíden megérinti őt, akkor mi is felismerhetjük benne az Atya vonásait, hiszen: „aki engem lát, látja az Atyát is”.

Ezen a hányatott sorsú kegyképen, amely valamiképpen a sokáig hányatott sorsú magyar görögkatolikus egyház szimbóluma is, más vonásokat is felfedezhetünk. A kis Jézus ugyanúgy, mint a felnőtt Jézus is magán hordozza Mária arcát, hiszen minden földi teremtmény között hozzá hasonlított leginkább. Minden gyermek hasonlít édesanyjára. Mennyivel inkább igaz ez Jézus esetében, aki emberi tulajdonságaiban, megjelenésében és mozdulataiban mindent kizárólag édesanyjától örökölt. Joggal tekintünk úgy Boldogságos Szeplőtelen Szűz Máriára, mint Isten legtökéletesebb teremtményére, akitől egyszülött Fia mindent örökölt – nemcsak génjeit, hanem még arcvonásait is.

Isten látásának a vágya mélyen belénk van oltva, örök emberi igény. János evangéliumában egy másik helyen arról olvashatunk, hogy egyszer görög zarándokok fordultak Fülöphöz ezzel a kéréssel: „Uram, látni szeretnénk Jézust” (Jn 12,21). Olykor mi is átélhetjük Fülöp apostol helyzetét, amikor burkolt vagy kifejezett kéréssel fordulnak hozzánk: „Te, aki olyan mélyen hívő ember vagy, mutasd meg nekem az Istent! Bizonyítsd be nekem a létezését!”

Sokan azért nem hisznek, mert nem látnak. Hogyan tudjuk megmutatni őt? Nem elég a kegyképet megmutatni, szemlélni! De amikor azt látjuk, hogy Mária védelmező kezében tartja a gyermek Jézust és megmutatja a világnak, azzal példát ad, hogy mi is teljesítsük ezt a hivatásunkat, hogy Jézus mutatók legyünk.

Leginkább akkor tudjuk felmutatni őt, ha mi magunk egyre inkább hasonlítunk rá, ha kirajzolódnak rajtunk az ő vonásai. No, nem annyira az arcunkon, sokkal inkább a lelkületünkben és a tetteinkben.

Jézus is rávilágít a tettek fontosságára amikor a mai evangéliumban azt mondja: „Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek.” Mintha csak azt mondta volna nekik: ha a szavaimnak nem hisztek, legalább a tetteimnek higgyetek. Melyek ezek a tettek? Jézus a csodáiról beszél, mint a különféle beteg gyógyítások, Lázár feltámasztása vagy a kenyérszaporítás csodája. Ezek a tettek példát, feladatot is jelentenek számunkra, még ha csodákat tenni nem is tudunk, de tetteinkkel, jócselekedeteinkkel mi is tanúságot tehetünk róla.  Ezáltal mutatjuk meg leginkább Jézus arcát saját magunkon és azt, hogy hozzá tartozunk, az ő tanítványai vagyunk.

Állandó feladat ez számunkra, akiket személye és tanítása már rabul ejtett, hogy egyre jobban megismerjük és megszeressük őt, hogy motivációt kapjunk a jócselekedetekre. Ha Istent szeretjük, azt nem tehetjük ímmel-ámmal, csak teljes szívünkből, szenvedélyes szeretettel. 

Segít ebben a szentírásolvasás, az imádság, a jócselekedetek, a szentségek vétele, különösen a bűnbánat és az Eucharisztia formál át bennünket, alakítja át életünket és vezet el Krisztus eucharisztikus arcának egyre tökéletesebb ismeretére. Azért keressük az ő társaságát, mert érezzük, hogy belőle erő árad. Úgy vagyunk, mint az a beteg asszony, aki egyszer a tömegben hátulról megérintette. Arra gondolt, hogy ha csak a ruhája szegélyét érinti is, már meg fog gyógyulni. Jézus pedig hátrafordult, mert érezte, hogy erő áradt ki belőle. Jézusból ma is erő árad. Mindannyian ebből a belőle áradó kegyelemből élünk. Vonz bennünket, akik szeretjük őt és szeretnénk minél több időt az ő társaságában tölteni, hozzá egyre jobban hasonulni. 

Kedves Testvérek! Végezetül kérjük, hogy

mai zarándoklatunk legyen erőforrás, és tudjatok megerősödni görögkatolikus identitásotokban, olyanná legyetek, akik bátran megvallják a hitüket és magyarságukat is, amikor arra szükség van.

Máriapócs mint nemzeti kegyhely különösen is alkalmas helyszín életetek megújítására. Itt van az alkalmas idő arra is, hogy még jobban elmélyítsétek a Szűzanyával fennálló bensőséges kapcsolatot, aki mint mennyei édesanyánk áll mellettünk. Kérjétek közbenjárását családotokra és közösségeitekre!  Csatlakozzatok lélekben azokhoz a zarándokokhoz, akik az elmúlt századokban a máriapócsi Szűzanyánál találtak erőforrást ehhez a megerősödéshez. Tegnap délután Szentkúton, a másik nemzeti kegyhelyen voltunk a Szűzanyánál, ahol a katolikus iskolák diákjaival ünnepeltünk együtt, akik zarándoklatra érkeztek, hogy megújítsák életüket.

Mindannyian misszionáriusok vagyunk, akik életünkkel és tetteinkkel teszünk tanúságot róla, és számot adunk nem csak a hitünkről, hanem reményünkről és szeretetünkről is. Az idei jubileumi szentév különösen is a reményre helyezi a hangsúlyt. Ferenc pápa, amikor meghirdette a szentévet, egy dokumentumot adott ki, amelyben arra emlékeztet, hogy a remény nem csal meg. Földi reményeink azonban sokszor meghiúsulnak. Mi viszont nem csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, hiszen akkor szánalomra méltóbbak lennénk minden embernél.

A megfeszített és feltámadt Jézus Krisztusban van reményünk, aki szeret minket és feláldozta magát értünk. Feltámadásával áttörte a halál falát és a halált átjáróvá tette az örökkévalóság felé. Üres sírja a reményünk záloga: tudjuk, hogy életünk nem a semmibe torkollik, hisszük, hogy van örök élet, van feltámadás, van örök boldogság. Erre szól a meghívásunk, ez a mi jövőnk. Örömünknek, a lelkünk mélyén lévő békességnek ez az igazi forrása és záloga, amelyet az örök élet kenyere táplál és erősít bennünk.

Segítsen minket ebben a hitben a Magyarok Nagyasszonyának és a Máriapócsi Könnyező Szűzanyának szerető közbenjárása! Amen.

Fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye