Érintő – vasárnapi gondolatok Bakancsos Sándor atyával

Lk 18,10–14

Krisztusban szeretett Testvéreim!

A mai evangélium egy nagyon jól ismert történetet tár elénk. Olyan jól ismert, hogy az szinte már veszélyes. Mert amikor Jézus Krisztus a farizeusról és a vámosról beszél, sokan már előre tudják, „kinek van igaza”. S ilyenkor nagyon könnyű hátradőlni és kimondani: „Hála Istennek, én nem vagyok farizeus”. Mintha természetessé vált volna a feltételezés, miszerint senki sem tartja magát farizeusnak, sokkal inkább őszinte, bűnbánó, mellkasát verő vámszedőnek. De ez gyakran távol áll az igazságtól. Az igazság az, hogy még mindig nagyon messze van az ember attól, hogy valódi vámszedővé váljon. Ez a példabeszéd, amely oly sokaknak ismerős, a lelki élet próbaköve.

Két ima. Két lelkiállapot. Két különböző világnézet...

A farizeus beképzeltsége olyan nagy, hogy valójában nincs szüksége Istenre. Az evangélista hangsúlyozza, hogy a farizeus magában imádkozik. Más szóval, az imája nem beszélgetés vagy közösség Istennel. Ez inkább önmaga bálványimádása. Számára nincsenek más normális emberek: csak rablók, bántalmazók, házasságtörők, tolvajok, iszákosok. És hálát ad Istennek, hogy ő nem ilyen! Ha pedig ehhez hozzáadódik, hogy hetente kétszer böjtöl, és jövedelméből tizedet fizet, akkor máris kész a „szent” portréja.

Azonban ennek az embernek a tragédiája, hogy túlságosan leköti önmaga. A külsejével kérkedik, nem a szívével, ahogy Pál apostol mondja. Szent Izsák atya szerint „amikor az ember a büszkeséget szereti, már nem ismeri a bűnbánatot”.

Ellenben a vámszedő a templom egy sötét sarkában áll. Nincs mivel dicsekednie. Nem tartja számon az erényeit, mert őszintén hiszi, hogy azok egyszerűen nem léteznek. És mégis ő megy haza megigazulva, nem a farizeus. Mert maga az Úr mondja: „Mindaz, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,14)

Két út. Két életfelfogás. Két világnézet...

Az emberi élet sokszor ezen a két végponton belül zajlik: a gőg és a szelídség, a büszkeség és az alázat, a farizeus és a vámszedő között. Melyik fog érvényesülni? Melyik irányba fog hajolni a lélek – a „nem vagyok olyan, mint a többi ember” vagy az „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek” attitűdje felé?

Szent Efrém azt mondja, hogy „a bűnbánat tükör, ezért a gonosz nem hagyja bennünk, nehogy meglássuk benne önmagunkat, és lemossuk tisztátalanságainkat.”

A kísértő minden módon megpróbálja összetörni a lélekben ezt a megmentő, bűnbánati tükröt. Ezért a bűnbánatnak a szív állapotává kell válnia, élethosszig tartó törekvéssé, egészen az utolsó lélegzetig, hogy láthatóvá váljon az ember valós önmaga.

A mai világ folyamatosan változik, és nem siet az Istennel való találkozás felé. Két irány, két impulzus vált a modern ember viselkedésének elsődleges motivációjává: az élvezetek utáni szomjúság, valamint a szenvedés és a bánat elkerülésének lázas vágya. De az ember szörnyű tévedésbe esik, ha azt gondolja, hogy az élet lehetséges fájdalom, bánat, nehézségek és szenvedés nélkül; hogy az élet lehetséges hit, szeretet és bűnbánat nélkül. A bűnbánat, ahogy a szentatyák mondják: a szív állapota, a lélek illata a paradicsom kapuja előtt.

Pavel Florenszkij atya szerint „a hit az üdvösség művésze, és a munkája az, hogy megmentsen. Mitől ment meg a hit? Önmagunktól ment meg – megmenti a belső világot a benne lappangó káosztól.”

A böjti időszak kapujában az Egyház arra hív mindenkit, hogy ne szigorúbb, hanem igazabb legyen. Ne keményebb, hanem nyitottabb – nem önmaga, hanem Isten felé. Ha ezen a héten csak egy imádság marad meg a szívben, akkor legyen az a vámszedő imája. Nem hangos, nem hosszú, de annál inkább életet adó: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” (Lk 18,13b) S akkor, Jézus Krisztus ígérete szerint, a hívő ember is megigazulva térhet haza.

Szöveg: Bakancsos Sándor, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye