A közös út, ami messzire vezet – dr. Martos Levente Balázs püspök az ifjúsági gyalogos zarándoklatról

Püspök atya az előadásában Illés menekülését, Jézus útját, Gandhi sómenetét, sőt még Forrest Gump futását is felidézte mint elgondolkodtató zarándoklatokat. Látva ezt a kétszáz fiatalból álló menetet Máriapócs felé, milyen gondolatok fogalmazódtak meg Önben?

Tényleg nagyon szép pillanat az, amikor ezek a fiatalok útra kelnek. Megszoktuk, hogy a fiatalok stadionokba vagy koncertekre járnak, de az, hogy egy szent helyre tartanak, és a békét keresik önmagukban, rendkívül felemelő. Ezáltal alkalmassá válnak arra is, hogy a béke követei legyenek a világban. Úgy tudom, az ország nagyon különböző pontjairól gyűltek össze. Megtalálni egymást önmagában lehetőség és kihívás számukra. Ez a közös cél – az Istenszülő szentélye Máriapócson – olyan távlatot ad az útjuknak, ami messze túlmutat a mindennapokon.

Mit tesz az emberrel a gyaloglás, amikor lelki és testi erőfeszítést tesz egy ilyen zarándoklaton?

Amit a testünkben megérzünk, az mindig máshogyan válik az életünk részévé. A testünk egy ősszimbólum: a legközelebb áll hozzánk, és a legnagyobb mértékben befolyásol bennünket a döntéseinkben. Aki gyalogos zarándoklatra indul, magára veszi az út fáradtságát. Szinte minden lélegzetvétellel és minden lépéssel szabadabbá válunk attól, amit szeretnénk otthon hagyni. Néha el is gondolkozunk azon, mi az, amit kifejezetten szeretnénk letenni és hátrahagyni. Ugyanakkor nyitottabbá, szabadabbá válunk arra, amire vágyakozunk – ami szeretnénk, hogy betöltse az életünket, és értelmet, célt ad nekünk.

Le tudja lassítani ez az ötnapos zarándoklat a mai, instant online világban élő fiatalokat?

Biztos vagyok benne. Még akkor is, ha ilyenkor is működnek a mobiltelefonok, egy ilyen úton lenni – ahol az égbolt teljessége borul fölénk, és a körülmények egyszerűbbek – rendkívül erős élmény. Kiragad a mindennapok taposómalmából és az állandó, szinte kényszeres impulzuskeresésből. Segít kimondani, mi az, ami a bensőnket igazán megragadja, és mi az, ami valódi távlatot ad az életünknek. A pillanatnyi ingerek világán túl fontos, hogy ilyen mélyebb lélegzetvételű élményeink is legyenek.

Nagyon szép képet idézett fel az előadásában: Jézus a kereszten megnyitotta a szívét, és az ő tágasságába mindannyian beleférünk. Hogyan tudjuk megtanulni ebben a teljesítménykényszeres világban ezt a fajta elfogadást vagy a sebezhetőséget?

Jézus azt mondja az aranyszabályban: „Úgy cselekedjetek másokkal, ahogyan szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek.” A szeretetet akkor tanuljuk meg, amikor minket szeretnek, és amikor az elfogadás vagy a kibékülés nagy pillanataiban rádöbbenünk, mennyire otthonra találunk egy szerető szívben. Meg kell tanulnunk újra meg újra kibékülni önmagunkkal és a társainkkal. Konfliktusok nélkül nem lehet élni ezen a földön. A hitünk arra tanít, hogy van valaki, aki minden konfliktusunkat ismeri, és arra indít, hogy a másik iránt is tisztelettel legyünk. Ez a szent jelenlét biztosít bennünket arról, hogy nem hiábavaló az igyekezetünk, és van valaki, akinél a feszültségeink végül otthonra találhatnak.

Egy súlyos kérdést is feltett a fiataloknak: hogyan lehet élni egy olyan világban, ahol szögesdrótokkal próbáljuk védeni a határainkat és a viszonyainkat? A zarándoklat mottója: „A béke és a remény magja”. Hogyan tud ez a vezérmotívum segíteni a minket körülvevő agresszióban?

A fiatalok szívében ott van a vágy a teljesebb szeretetre, az igazságosságra és a békére. Bár gyermekkorunkban mindannyian megismerjük az agresszió ízét, tudjuk, hogy nem jó a másikat elpusztítani vagy veszni hagyni az emberiség jelentős részét. Közös felelősségünk, hogy velük együtt keressük: hogyan lehet ennek a vágynak konkrét formát adni. Meg kell tanulniuk jól kezelni a bennük rejlő indulatokat, hogy az ne háborúkat okozzon, hanem megszelídített erőként az élet hajtóenergiája maradjon. Hívőként nem egyszerűen a kibékülés fontosságát kell hangoztatnunk, hanem megmutatnunk: az Isten által kapott erőt együtt tudjuk jól használni.

Idézem Önt: „Legyetek óvatosak, ha elindultok együtt, az messzire vezet!” Hogyan tudják a fiatalok magukkal vinni a hétköznapokba az itt tapasztaltakat?

Az embert a tudás és a szív együtt teszi gazdaggá. A keresztény hit bölcsességét jó úti csomagként meg kell ismernünk. Ha egy ilyen alkalom mélyen megragadja őket, annak komoly érzelmi töltete lesz. Az életünkben az értelem olyan, mint a kormány az autóban, az érzelmek pedig olyanok, mint a motor. Szeretnénk, ha erős motor hajtana bennünket, de a kormány irányítaná a járművet. Bízom benne, hogy ez a zarándoklat a fiatalok számára életre szóló élmény és elköteleződés lesz.

Milyen útravalót fogalmazna meg a fiataloknak?

Az, ami most megszületett bennetek a közös zarándoklat során, rendkívül értékes. Ügyeljetek rá, és tegyetek együtt azért, hogy ez a szent mag, ami most bennetek van, kikeljen, és gyümölcsöt teremjen az egész világ számára!

Szöveg: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye, fotó: Horváth Kristóf

Nyíregyházi Egyházmegye