Kapukat nyitó szeretet a Damján táborban

A tábort 1997 óta minden évben megrendezi a Görögkatolikus Papnevelő Intézet által alapított Szent Damján Tábor és Kör.  A kezdeményezés nemrégiben a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díjban részesült.

A tábor helyszíne idén újra a Bodajki Falutábor, július 29. és augusztus 2. között. Mintegy 95 táborozót tudott fogadni most a 109 önkéntes segítő. A tábor ingyenes, és bármilyen enyhe- vagy középsúlyos fizikai- vagy értelmi károsodással élő számára nyitott, életkortól és felekezeti hovatartozástól függetlenül. Most a legfiatalabb táborozó nyolc, a legidősebb pedig 53 éves.

Sokan már nem először jelentkeztek, legyen szó táborozóról, vagy segítőről; az elmaradhatatlan öleléssel üdvözlik egymást a régi ismerősök. Többen felismerik Atanáz püspököt is, igaz, van, aki csak a hangjáról. Persze most is van első táborozó. Köztük az egyik leányka, aki bár huszonegy éves, idén először tölt el egy pár napot a szüleitől távol. 

„A közösség miatt járok ide”, mondja szinte minden önkéntes segítő, és ezen a segítők és a megsegítettek csoportját egyaránt értik. Minden táborozóhoz legalább egy segítő tartozik, és ők a megérkezéstől, mintegy százhúsz órán keresztül, együtt csinálnak tényleg mindent; a felkeléstől a lefekvésig mindazt, ami a nap folyamán történik és szükséges, mert van például több olyan táborozó is, aki nem tud önállóan enni.

„Mindössze 14 éves voltam, mikor jött egy érzés, hogy nagyon szívesen segítenék sérültek táboroztatásában”, — mondja Jáger Nikoletta, aki idén 18. alkalommal vállalta fel a feladatot. „Korábban semmilyen kötődésem nem volt fogyatékossággal élőkhöz, nem végeztem olyan iskolát sem, ahol speciálisan erről lehet tanulni. Egyszerűen csak szerettem volna az élet ezen oldalát is megismerni. Akkor még nem tudtam, mi várhat rám. Kicsit izgultam is, hogy jól csinálom-e majd, hogy vajon meg tudom adni ezeknek a különleges embereknek azt, amit érdemelnek? Valójában azonban semmilyen elvárás és feladat nincs, csak önmagamat adni, és ezáltal segíteni. Az évek alatt lelkileg is felnőttem, és ami még fontosabb; önmagamhoz és a Jóistenhez is közelebb kerültem. Rájöttem; semmi sem fontosabb a világon, mint egymást szeretni. Ez az a törvény, amit Krisztus Urunk ránk hagyott, és én minden erőmmel igyekszem ennek megfelelően élni. A Damján táborban eltöltött 18 év megtanított arra, hogyan hordozzam és viseljem a terheimet anélkül, hogy félnem kellene attól, hogy egyedül vagyok. Valójában ez az egyheti élmény egész évben elkísér; kicsit olyan, mint egy akkumulátor, amit elővehetek ha „lemerültem”, azaz kimerültem. Könnyebb elhinnem, hogy a szürke hétköznapok nehézségeiben van megoldás, és könnyebben észrevennem a csodát az életemben. Ha mégis egy szóval kellene válaszolnom a miértre, akkor azt hiszem, a szeretet az, ami miatt visszajövök évről évre, hisz az igazi szeretet átformál, megváltoztat, megerősít.”

„Mi segítők is fejlődünk; megtapasztaljuk azt a rácsodálkozást, amit kisgyerekkorunk óta már elfelejtettünk; hogy az egészen apró dolgoknak is lehet örülni; például az „unalmas” tea helyett a kakaónak reggelire. Megtanulhatjuk, hogy mindenért hálásak lehetünk. Aki ide eljön, az megtapasztalja az isteni szeretetet” – meséli Zóra, akit édesapja, Attila atya is ellátott tanácsokkal, hiszen neki a tábor huszonnyolc évvel ezelőtti megalapításában nagy szerepe volt.

Dávid, aki negyedik alkalommal jött önkénteskedni, azt mondja, az is vonzó, hogy itt nem számít, mi a foglalkozásod, nem számít honnan jöttél, milyen az egzisztenciád. Csak az a fontos, amit te tudsz adni, ezért pedig szeretetet kapsz cserébe.

„A táborozók lelkileg nagyon tiszta emberek. Az, hogy sérült testben élnek, nem számít.” – mondja Marci, az egyik segítő. „Itt nem számít honnan jöttél, sem az, hogy milyen lettél” – ezt már Tamás versében olvashatjuk, amit a tábor kezdetén írt. Ő az egyik idősebb táborozó, aki leginkább csak írásban tud kommunikálni, mert születésekor a mozgásért és a beszédért felelős agyterület megsérült.

Az önkéntesek kiválasztása is a tábor szervezőjének egyik feladata. Ezt idén Kocsis Balázs papnövendék vállalta. Számára nem könnyítette ezt a feladatot az sem, hogy sok visszatérő önkéntes a szentévi római ifjúsági találkozóra jelentkezett, és éppen ezekben a napokban keresik fel a szent kapukat az Örök Városban. Azonban, akik itthon maradtak, azok is igazi „szent kapukat” nyitogatnak; a szívek ajtaját. Ehhez pedig a kulcs az irgalom és a szeretet, ami minden nap megnyilvánul a Damján táborban. Ezeket a biztató szavakat már Atanáz püspöktől hallották a résztvevők, a tábort hivatalosan megnyitó Paraklisz szertartásán. A szertartáson ezért is fohászkodtunk: „Az irgalom ajtaját nyisd meg nékünk, áldott Istenszülő Szűz.”

A hét folyamán Fülöp metropolita és Ábel püspök is vendégségbe érkezik majd egy-egy napra.

Bár a tábornak van egy jól bejáratott forgatókönyve, mégis a szervezés nagy körültekintést igényel, sőt a legapróbb és legváratlanabb részletekre, kérésekre is ki kell terjedjen a figyelem. Hirtelen szerezni kell egy hőn áhított lila színű takarót, később egy plüss figurát, és a könnyek felszáradnak, mosoly és ölelés jár érte cserébe.

„Minden nehézséget elfelejtünk, amikor azt látjuk, hogy mennyire nagy örömmel tölti el a gyerekeket, a fiatalokat az ittlét, sőt a családjukat is. Fizikailag nagyon fáradtan megyünk haza, az biztos, de lelkileg legalább egy évre feltöltődve.” – fogalmazott Balázs.

Görög Zsanettet, aki szintén szervező, arról kérdeztem vajon a hit mit ad hozzá az itteni feladatok elvégzéséhez. „Ha önzetlenül akarunk szeretni, az nem fakadhat másból, csak az Isten iránti szeretetből. Csak így tudjuk helyesen szeretni egymást, és elfogadni a felénk áradó szeretetet.”

Néhány órát vendégként a táborban eltöltve végtelen nyitottságot tapasztaltam, esendőséget, amire feltételek nélküli törődés és odafigyelés a válasz; itt valóban kézen fog a szeretet.

Szerző és fotó: Varga-Juhász Bernadett/Miskolci Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye