Érintő – vasárnapi gondolatok Kicsák János atyával

Lk 10,25-27

Krisztusban szeretett testvéreim!

Az Irgalmas Szamaritánus történetére gyakorta mint a keresztény szociális érzékenység alapjára tekintünk. A felebarát meghatározására irányuló példabeszéd azonban nem értelmezhető az előtte elhangzó párbeszéd nélkül, mely a farizeus és Jézus között zajlik.

„Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” – teszi fel a kérdést a törvénytudó, mely talán bennünket is foglalkoztat. Érdekesség, hogy a rabbinikus hagyományban gyakran a kérdezett visszakérdez, így tehát Jézus tiszteletteljesen betartja a kérdező írástudó vitájának szabályait. Ezt követően hangzik el a két parancs, melyet nem Jézus, hanem maga az írástudó fogalmaz meg. Vajon ez a valóban bölcs törvénytudó, aki képes felismerni az Ószövetségben két külön helyen szereplő törvény jelentőségét és összetartozását, miért nem tudja értelmezni a felebarát fogalmát? A válasz a Jézus korabeli zsidóságon belül kialakult társadalmi különbségekben rejtőzik. Az Ószövetségben kezdetben a felebarát fogalmát a választott nép tagjaira értették. Később az Izrael földjén élőket értették alatta. Jézus korában azonban csak a zsidókat vagy a pogányokból lett zsidókat, vagyis a prozelitákat tekintették felebarátnak. Sőt megjelent az a nézet, amelyben az egyes társadalmi csoportok tagjai csak azokat tekintették felebarátnak, akik a hasonló csoportba tartoztak. Ilyen csoportok voltak az evangéliumokból is ismert farizeusok, szadduceusok, zelóták, esszénusok. Az írástudó tehát arra kíváncsi, Jézus meddig terjeszti ki a felebarát fogalmát, s ez a kérdés az elsőhöz hasonlóan talán bennünket is foglalkoztat.

Az Irgalmas Szamaritánus történetében a kifosztott és félholtra vert emberen elsőként egy pap, majd szintén egy templomi szolgálatot teljesítő levita segíthetne. Személyük azért érdekes, mert a két főparancs, az Isten és ember iránt gyakorolt szeretet esetükben szétválik, míg az őket követő idegen nemzetbeli, sőt gyűlölt szamaritánus esetében nem. Jézus ebben a példabeszédben világossá teszi, hogy Isten szeretete és szolgálata nem hiteles a felebarát szeretete és szolgálata nélkül. Sőt Jézus tanításával, melyben arra válaszol, hogy „Ki az én felebarátom?”, egy egészen új perspektívát nyújt. Hiszen nem arra felel, ki az én felebarátom, hanem arra, ki a szenvedő ember felebarátja! Ez egy egészen új dimenzió, ahol az „én” szerepét átveszi a „te”. Ahol a figyelem a másikra összpontosul, és nem önmagamra. Jézus tehát ezzel a konkrét példával nem azt állítja, hogy minden ember a felebarátunk, nem is azt, hogy a saját nemzettársunk vagy hittestvérünk az, hanem azok, akik az életünk útjába kerülnek és segítségre szorulnak – függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek, vallásúak, milyen társadalmi csoporthoz tartoznak.

Mindezek alapján milyen válaszokat kaphatunk mi a törvénytudó által feltett kérdésekre? Az örök élet elnyerésére nyújtott Jézusi válasz – hasonlóan a gazdag ifjúnak adott válasszal – cselekvésre indít. Nem mondhatom, hogy hiszek Istenben és templomba járok, ha nem gyakorlom a tevékeny szeretetet életemben. Ha nem segítek a szembejövő szegényen, ha nem hallgatom meg a vigaszra szorulót, ha nem segítek, ahol tudok.

A felebarát személyét meghatározó Jézusi válasz pedig arra mutat rá, hogy lépjek ki a manapság belénk sulykolt énközpontúságból. Ne önmagunkat valósítsuk meg, hanem a másik embert. Pontosabban: azzal valósítjuk meg önmagunkat, ha a másik embert szeretjük. Napjainkban is kezd elharapózni a kizárólagosság, ahogy a Jézus korabeli zsidóság körében. A politikai irányzatok, a művészetek, a sportklubok és egyáltalán a közélet képviselői egyre gyakrabban minősítik egymást minősíthetetlen stílusban, miközben fenntartják maguknak az igazság, szépség és mindentudás privilégiumát. Ez a viselkedés pedig beszivárog a hétköznapi emberek viselkedésébe munkahelyeken, de akár otthonokba, családjainkba is. Jó lenne, ha az Irgalmas Szamaritánus története ma is rendet tenne a fejekben, és nem azt néznénk, hogy nekem mi a jó, és honnan jött a másik, vagy mit gondol. Jó lenne a körülöttem élőkre figyelni, hogyan szolgálhatom szeretettel a családomat, sőt még a munkatársaimat is, mert értük vagyok felelős. Azok pedig, akik társadalmi ismertségük vagy a társadalomban betöltött szerepüknél fogva nagyobb felelősséget viselnek, jó lenne, ha megvizsgálnák, mivel szolgálják, és vajon szeretettel szolgálják-e a társadalmat.

Jézus azzal kezdi működését, hogy „Elközelgett az Isten Országa!”. Ez csak a tevékeny szeretet megélésével valósul meg, és csak így válik elérhetővé az örök élet – nem csak az egyén, hanem mindannyiunk számára.

Ámen.

Szöveg: Kicsák János, fotó: jezsuita.blog.hu

Nyíregyházi Egyházmegye