Chuch from a container in Majosháza

Szokás szerint nem az épület, hanem az emberek hordozzák a csodát: Majosházán a közösségi szellemben értük tetten, amelyben mindkét felekezet tagjai osztoznak. Élményeink és Kis R. Sándor, a Majosházát is ellátó dunavarsányi plébános szavai nyomán úgy gondoljuk, talán még majosházai vagy konténermodellről sem túlzás beszélni, amikor hitünk megélésének új útjait keressük. 

A templomocskához a Ráckevei-Dunától kora délután érkezünk. A rengeteg fénytől káprázik a szemünk; már egyórányi üldögélés is elég volt a folyóparton ahhoz, hogy az örök nyár igézetébe kerüljünk. Kis Gábor polgármester munkásruhában: a mise előkészítésén ügyködik, a hangosítást rakja össze. Kedves vendéglátó és nagy mesélő: pár perc elég ahhoz, hogy képbe hozzon bennünket a községgel és a helyi hitélettel kapcsolatban.

Majosházán a 18. század második felében Felvidékről elűzött református nemesek telepedtek meg, és az általuk hozott hagyomány mindmáig roppant erős itt. A református közösség mintegy ötszáz tagú, övék az általános iskola, templomuk a budapesti Kálvin téren álló mintájára épült. A katolikus polgármester már jó néhány éve szeretett volna templomot a sajátjainak is. Eredetileg a lórévi Zichy-kápolna másolatában gondolkodott, de Major György építész lebeszélte erről, és saját tervekkel kereste meg.

Ferenc pápa szavai azonban új irányt adtak az eseményeknek. Ő mondta ugyanis, hogy akár egy garázs is alkalmas lehet hitélet és közösségépítés céljára. Azaz hogy nem az épület a lényeg. Ugyanebben a szellemben nyilatkozott Beer Miklós püspök is: előbb a közösséget kell építeni, aztán jöhet a templom. De három évvel ezelőtt nagy örömmel adta áldását a kompromisszumos megoldásra: eljött Majosházára felszentelni a konténertemplomot.

A polgármester lelkesen ecseteli a továbblépés lehetőségeit. Szívesen fogadna itt egy nyugdíjas atyát, biztosítana számára paplakot, és a mostani építményhez sekrestyekonténert, mosdót toldana hozzá. Hisz abban, hogy Majosháza mint vakációs célpont sokkal több fiatalt is a templomba vonzhatna nyaranta. Ez a település ugyanis szerinte még többre is képes, és már most is vannak példaszerű kezdeményezései. Ilyennek tartja a konténertemplomot és a reformátusok itt épülő hospice-házát is. 

Lelkesedésben a kisvártatva megérkező Kis R. Sándor sem marad le Gábor mögött. Nagy meggyőzőerővel részletezi, milyen remek kis misézőhely a konténertemplom, amelyet fűthető lévén télen is használhatnak. Talán ez a világ legkisebb temploma, teszi hozzá, és megosztja velünk azt az álmát, hogy szívesen bejegyeztetné Guinness-rekordként. Hangsúlyozza, hogy ezt az innovációt nem szabad csupán kényszermegoldásként felfogni. – Tekintsük jelképnek, legyen akár példa! – mondja átszellemülten. – A „konténertemplom-módszer” sok apró település számára lehetne járható út, ha pici, de teljes értékű szentélyre vágynak. Közösségi térként, a katolikusok találkozási pontjaként sok egyházközség megerősödéséhez komolyan hozzájárulhatna.

Jóval a misekezdet, öt óra előtt megtelik a templom, a további érkezők már csak kint ülhetnek le. A polgármester rövid időre távozik, majd ünneplőben visszatér, és üdvözli az egybegyűlteket. Kedvcsinálóként elmeséli azt az élményét, amikor Beer Miklós mise közben arra kérte a padokban ülőket, hogy vele együtt álljanak fel, hagyják el a templomot, majd térjenek vissza. Éljék át, hogy a kereszténynek küldetése van, a temploma „csak” bázis. A konténertemplom ajtaja, ablakai nyitva, és kint is vagyunk legalább tízen-tizenöten: a természet hangjai beszűrődnek, kint és bent összefolyik, hat egymásra.

Ez a templom az egész településé: számomra ezt üzenik a polgármester megnyilatkozásai. Csakhamar kiderül: a református lelkész, Reha András és több presbiter is vendég a misén, sőt az evangelizációs parancsot taglaló prédikációja után neki is szót ad a plébános. Ő pedig kissé megilletődve egyházaink közös kincseiről, a keresztségről és az úrvacsoráról beszél, majd megköszöni, hogy Majosházán az egyházi és a világi vezetés jó együttműködésének köszönhetően az ökumené nem csak protokoll, hanem élő valóság.

Mise után a templom körül virslizés, beszélgetés indul. Kontha Benőné Piroska az otthoni hospice-szolgálatban eltöltött sok-sok évéről és szívügyéről, a majosházai hospice-házról mesél, amelynek öt éve kezdtek az építésébe, és ma már a végső munkálatai zajlanak. – Nincs a halálnak kultúrája Magyarországon, ezért nagyon örülök, hogy a községünk e téren is tehet valamit – lép mellénk Kis Gábor. – Országosan ötszáz hospice-ágyra lenne szükség, és csak kétszázhúsz van – teszi hozzá Piroska. – Hitünk próbájának tekintem, hogy ezen változatni tudjunk. Teréz anya döbbentett rá, hogy senkit sem szabadna magára hagyottan meghalni hagyni. Tíz év alatt hétszázhatvan embert láttunk el a kistérségünkben, de csak egyetlen akadt köztük, aki azt mondta: nem kell érte imádkozni.

– A lényeg az, hogy Sándor atya és én egyaránt Krisztust prédikáljuk. Egy az ügyünk, és nagyrészt csupán a „csomagolás”, a megközelítéseink különböznek – a református lelkész szavaiból kitűnik, hogy nem is lehetne bizakodóbb. –Óriási ajándékként élem meg – folytatja meghatottan –, hogy ilyen jó testvérekre találhattam Majosházán a plébános úr és Gábor személyében. Gábort egyenesen „a legreformátusabb katolikusnak” szoktam nevezni. Kérésére most már a református istentiszteleteken is mindig így köszöntöm a gyülekezetet: „Áldás, békesség! Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

Az írás az Új Ember 2017. július 16-i számában jelent meg.

Kiss Péter/Magyar Kurír

Nyíregyházi Egyházmegye