Érintő - vasárnapi gondolatok Kicsák János atyával

Jn 4,5-42

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Szeretett testvéreim!

Milyen fáradtságos dolog lehetett kutat ásni! Volt, ahol csak néhány métert, máshol több tíz métert kellett a föld mélyébe lehatolni, hogy iható vízhez jussanak. S amit ma könnyedén elvégeznek gépek segítségével, azt régen, Jézus korában is elvégezték, de kézi erővel, nehéz fizikai munkával. Többen, több napon át ástak, nem veszélytelen módon, hiszen, ha nem támasztották ki a falat, könnyen rájuk omolhatott. Az idejüket, erejüket, fáradságukat adták az éltető vízért.

Ilyen kút lehetett ez a kút is, ahol Jézus megpihent, hiszen az asszony maga mondja „a kút mély”. Azonban, nem csupán a kút kiásása volt akkor fáradtságos, hanem a víz felhúzása és hazahordása is. A kutat kiásni, a kúthoz eljutni, a kútból vizet nyerni fáradtság, de életet ad.

Az ünnepi időszak feléhez érvén hajlamos az ember arra, hogy alábbhagyjon az a lelkesedés, ami eltöltött bennünket a nagyböjt idején. Amikor közeledni akartunk Istenhez, amikor megakartuk őt ismerni, amikor elakartuk hagyni azt, ami bennünk rossz, bűnös, felesleges. Kedves testvérek, a helyzet az, hogy mi, akkor azt a lelki kutat készítettük el, ami az Örök Élet vizéhez hatol. Igen nagy fáradtsággal készült. Egyikünké sem egyforma, kinek sekélyebb, kinek mélyebb, de Vizet ad. Van, akinek talán szép mívesre sikerült, s van, akinek talán egyszerűbb fával vagy kővel kirakott a lelki kutja. Mindegy, az erőfeszítés megvolt, a kút elkészült.

Azonban nem feledkezhetünk el arról a munkáról sem, ami ezt követi. A kúthoz el kell menni, a kútból meríteni kell. Ha nem megyek el a kúthoz, ha az ünnepet követően nem marad meg bennem a lelki igényesség, akkor hiábavaló volt az én fáradozásom. Ha nem dobom le vödrömet a mélybe, hogy merítsek, vagyis, ha nem merülök el a hitem mélységében, akkor hiába való volt az én nagyböjtöm. Az örök élet vizére vágyunk, de a szamariai asszonyhoz hasonlóan mi is azt gondoljuk: „adj belőle, hogy ne kelljen többé ide járnom”, vagyis ne kelljen többé fáradoznom. Ne kelljen többé böjtölni, enyhüljenek az Isteni törvények, ne kelljen keresztet hordozni. Csak add ide a vizet, Uram! Jézus valójában nem azt ígéri, hogy nem kell többet meríteni, hanem azt, hogy nem leszünk többé szomjasok, vagyis olyasmivel telünk el, amit semmi más nem pótolhat.

A megismert és Húsvétkor megélt örömteli Istenszeretetet semmi sem pótolhatja, de a lelki munka nem maradhat el! Tenned kell, hogy örök életre szökellő vízforrás legyen benned!

És azt sem feledhetjük, hogy aki nem merít az Isteni kútból, az szomjan hal, lelkileg elsorvad, aszottá, száraz kóróvá válik. Aki nem merül hitének mélyére, az elfelejti Húsvét örömét és újra szomjassá válik. Nem volna egyszerűbb megőrizni azt, amink már megvan, mint mindig újra kezdeni?

A szamariai asszony egyszer találkozott Jézussal és megragadta a lehetőséget, hogy örökre olthassa lelke szomját. A szamariai emberek csupán néhány napig halhatták Krisztust, mégis az a kút, amit szívükbe ásott, örök életre szökellő hit forrásává változott bennük!

Testvérek! Ne lankadjatok a hétköznapokban is vizet hordani és meríteni! Jertek igyunk mindnyájan új italt, az örök életre szökellő víz forrását, Jézus Krisztust!

 Ámen!

Az elmélkedést meghallgathatja a különféle szolgáltatóknál.

Szöveg: Kicsák János, fotó: patheos.com

Nyíregyházi Egyházmegye